Csak úgy hirtelen eszembe jutott...

_{/A lényeg, hogy a könyv végén kiderül egy s más, többek között az, hogy a lány terhes. Ezt a részt próbálom meg valahogy kibogozni a fejemből, meg hogy hogy lehetne megoldani/}

Másfél hónap telt el azóta, hogy Matt visszatért közénk.
A kastélyról és a fogvatartásáról nem hajlandó beszélni, és én sem tudtam meggyőzni semmilyen módszerrel - olyannal sem, amiről azt gondoltam, beválik. Igen, ez most kicsit furcsán hangzik, de... ahogy akkor, másnap reggel belegondoltam, lehetségesnek tartottam, hogy amint felébred, elárul pár részletet. Vagy ha megtudott valami létfontosságú dolgot, velem megosztja, cserébe azért, amit még aznap én megosztottam vele...
Nem ment.
Egyik reggel, ahogy az asztalnál ülve ettünk, Hannah fel-felpillantott a reggeliéből - hol rám, hol Mattre. Amikor már vagy tizedjére kapta félre tekintetét, nemes egyszerűséggel lecsaptam a villát, és kihúztam magam. Mindenki szájában megállt a kaja, és kérdőn néztek rám.
- Han, mi lenne, hogyha elmondanád, mit akarsz? - szólaltam meg hirtelen, mire a szemembe nézett.
- Én nem szeretnék... semmit - nyögte ki teli szájjal, majd lenyelte a falatot.
- Akkor miért nézel folyton?
- Nem nézlek - ráncolta a szemöldökét.
- De igenis nézel. És őt is nézed - biccentettem a mellettem ülő Matt felé. - Ugye, hogy téged is néz?
- Hát... - tette le evőeszközét a fiú, majd megvonta a vállát. - Egy kicsit tényleg.
- Na - fordultam vissza a vörös felé. - Bökd ki.
- D-de nem vagyok képben - dadogta a fejét rázva Hannah.
- Mivel kapcsolatban? - hangom megbicsaklott.
- Tudod mit? Reggeli után gyere a második emeleti erkélyre - utasított, majd felállt, és elsétált.
Mi a...?
Hát ez fura volt. Mindannyian megrökönyödött pillantással követtük a tekintetünkkel, ahogy elhagyja az étkezőt, és felsétál a lépcsőn. Mattre néztem, ő viszont csak megvonta a vállát és tovább evett.
A reggeli további része kínos csendben telt. Amikor pedig végre vége lett, gyorsan felálltam az asztaltól, és felrohantam a másodikra. Kifulladtan érkeztem az erkélyre, amikor pedig lehuppantam Han elé egy székre, a lány felsikoltott.
- Mi van? - összerezzentem.
- Nem szabad megerőltetned magad! - nézett rám aggódva.
- Miért? - ráncoltam a szemöldököm, mire Hannah elpirult, és lehajtotta a fejét. - Mi az, amiért idehívtál?
- Tulajdonképpen semmiség az egész.
- Ezt most nem mondod komolyan.
Várt egy kicsit, majd összeszorította a száját, és válaszolt.
- Nem, tényleg nem...
- Akkor? - megpróbáltam elkapni a pillantását, és hogy nyomatékosítsam, újra megkérdeztem - Akkor?
- Nem... - sóhajtott. - Nem vettél észre magadon furcsa dolgokat?
- Ööö, nem?
- És azt nem tartod furcsának, hogy...
- Hogy? Édes Istenem, ne nekem kelljen mindent kihúznom belőled!
- Hogy nem jött meg. Ebben a hónapban nem.
- De hát nem is maradt ki - hakult el a hangom. De igen, kimaradt. Aj, előfordult már korábban is!
- Egyszer sem vettél ki betétet vagy tampont a fürdőszobaszekrényből - vonta fel a szemöldökét. Sóhajtva hátradőltem.
- Milyen jó megfigyelő vagy.
Karba fonta maga előtt a kezét, és keresztbe tette a lábát a széke alatt.
- Komolyan semmi furcsa nem történt?
- Ha megmondanád, mire célzol, sokkal könnyebb lenne együttműködnöm - morogtam.
- Hát... az első az, hogy nem volt ciklusod. Reggeli rosszullétek? Esetleg fáradékonyság...? - suttogta.
Abban a pillanatban leesett, mire gondol.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha igen.
Nem, nem. Az képtelenség. Egyszerűen L-E-H-E-T-E-T-L-E-N.
- Te azt hiszed, terhes vagyok?! - háborodtam fel.
- Hát, a helyzet az, hogy nem hiszem. Hanem...
- Hanem?
- Hanem tudom, Canzy.
- Hah, és mégis honnan? - kértem számon a lányt idegesen.
- Nekem... nekem volt egy látomásom. A mentőakció előtti estén... arról szólt, hogy ti... hogy ti tesztek valamit. Valami nagyon erkölcstelen dolgot.
Eltátottam a számat, és gyűlölködő pillantással illettem Hannah-t. Mielőtt bármit is mondhattam volna, folytatta.
- Bepánikoltam - vallotta be. - Bepánikoltam, mert féltettelek.
- Mitől? - húztam össze a szemem. - Tőle?
- Tu-tulajdonképpen igen...
- Nem kell aggódnod értem. Jól vagyok.
Felálltam, és már indultam volna befelé, amikor utánam szólt.
- Legalább egy tesztet csináljunk meg!
Sóhajtva megtorpantam, kezem ökölbe szotult az erkélyajtó kilincsén. Lehajtott fejemet kissé felé fordítottam, és rávillantottam a tekintetem.
- Ha megcsináljuk, békén hagysz?
- Becsszóra, igen!
Hát jó. Ha ettől boldog lesz, és megnyugszik, jó. És hogy miért mentem bele? Totál őrültségnek hangzik, és ezt én is pontosan jól tudtam. Viszont tudtam azt is, hogy nem vagyok terhes. Egyszerűen nem lehetek az.
A fürdőbe belépve Hannah a szekrényhez nyúlt, kinyitotta, és kivett egy tesztet, amin egy zölddel írt Gábriél felirat virított. Elfintorodtam, a lány pedig kiszedte a csomagolásból, és a kezembe adta.
- Minek tartasz te ilyet itthon? - kérdeztem.
- Vészhelyzet esetére - kacsintott. - Pisilj rá, aztán szólj, ha kész vagy.
Felkuncogtam, majd Han kiment. Egyedül maradtam egy elvégzetlen terhességi teszttel, egyedül pedig védtelennek éreztem magam ebben a kínos helyzetben.
De miért is parázok?!
Úgysem lesz pozitív.
Pár perc elteltével Hannah újra ott ült velem szemben, és két ujja közé csippentve vizsgálgatta a tesztet. A gyomrom liftezett, és úgy éreztem, ha nem tudom meg az eredményt most azonnal, elhányom magam. Ujjaimat az ölembe ejtve morzsolgattam, pulzusom a fellegekbe szökött.
- Canzy - vigyorodott el. Felkaptam a fejem, és kétségbeesetten néztem rá.
- Na? Mi lett?
- Miért nem nézted meg, amikor kivetted magad alól? - ráncolta a szemöldökét.
- Azt akartam, hogy te tudd meg előbb - nyögtem ki. - Szóval?
Felém fordította, hogy lássam. Többet is pislognom kellett, mire rájöttem, mit is jelent valójában az a kék folt ott a teszten. Kikaptam a lány kezéből, és görcsösen szorítva meredtem az eredményre.
- Megmondtam - vont vállat a lány.
- De nem! Ezt én nem akarom! - fakadtam ki.
- Hát... két megoldás van - kezdte el magyarázni. - Az egyik az az, hogy várunk, amíg meg nem látszik rajtad, és akkor mondjuk el a többieknek. A második, hogy most azonnal letámadjuk őket ezzel.
- Egyet kihagytál - suttogtam. Rögtön levágta, mire gondolok.
- Nem. Azt nem hagyom - jelentette ki egyértelműen.
- Ez az én döntésem! És ha az abortusz mellett döntök, neked azt el kell fogadnod.
- Igen - mondta keserűen. - De az ő beleegyezése viszont kell hozzá.
- Ez komoly? - eluralkodott bennem a pánik. Mi? Matt száz százalékosan biztos, hogy nem menne bele. Ismerem.
- Halálkomoly - vigyorodott el, majd merengve félrenézett. - Lesz egy keresztlányom...
- Nem, ez egyáltalán nem biztos! - vágtam rá, majd felálltam, és kirontottam a fürdőszobából. Lerohantam a földszinti konyhába, kezemben a teszttel. Gondoltam, hogy mindannyian ott lesznek - így Matt is. Éppen mosogatás közben kaptam őket, és ahogy kivágtam a konyhaajtót, egy emberként kapták felém a fejüket. Pillantásom találkozott a fiúéval, majd odasétáltam elé, és felé nyújtottam a pozitív tesztet. Ránézett, felfogta, hogy mit tartok éppen az orra elé, majd tekintetét az enyémbe fúrta.
- Ez... - nyögte. Bólintottam, mire átölelt, én pedig mindenki szeme láttára zokogni kezdtem.
Arcomat Matt mellkasába temettem, és derekát átkarolva szorítottam őt magamhoz. Vizes kezével végigsimított a hátamon, majd kissé eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Az én hibám, mert... - kezdtem, de ajkamra csúsztatta hüvelykujját, ezzel belém fojtva a szót.
- Nem. Ez nem hiba - mosolyodott el halványan.
- Mi történt, haver? - kérdezte Kevin Matt háta mögül, a fiú pedig megfordult.
- Semmi - válaszolt Matt, majd megvakarta a tarkóját, és rám nézett. - Menjünk fel. Most.
Megfogta a kezem, és kihúzott a konyhából. Felsétáltunk a szobájába, ő ledőlt az ágyra, én pedig hozzábújtam. Egy ideig csendben feküdtünk egymás mellett - kéz a kézben, fejem a mellkasán.
- Hogy derült ki? - kérdezte halkan.
- Nem... nem fontos - sóhajtottam.
- De. Ez a legfontosabb.
Nagyot nyeltem, majd belekezdtem.
- Hannah-nak volt... volt egy látomása rólunk, ahogy mi... ahogy mi... tudod.
- Ez komoly? - nézett rám szemöldökráncolva.
- Aha - nyögtem ki. - És azt mondta, meg kéne csinálnom egy tesztet. Elvégeztük, és hát... pozitív lett.
- Elképesztő vagy - sóhajtott fel elmerengve, mire halkan felnevettem.
- Én? Nem. Te vagy elképesztő - suttogtam, majd mellkasán végigsimítva puszit nyomtam az arcára.
- Ez nagyon csöpögősre sikeredett - fintorodott el, mire oldalba böktem, és elmosolyodott.
- Viszont... van valami... aminek nem fogsz örülni.
Nem válaszolt. Elfordította a fejét, és kibámult az ablakon. Érezte, mire gondolok.
- Én... képtelen lennék erre - szűrte a fogai között.
- De nem lenne semmi gondunk - kezdtem győzködni.
- Ő nem egy gond. Nem hagyom, hogy ezt tedd magaddal!
- Olvastam már róla, és arra jutottam, hogy túl lehet élni.
- Nem. A lakód nem éli túl. És ezt te is jól tudod - nézett rám összehúzott szemmel, nekem ezzel pedig nagyot facsart a szívemen. - Nem engedem, hogy megtörténjen.
- Én félek - mondtam halkan.
- Én pedig itt vagyok neked. - felém fordult, a szemembe nézett, én pedig felpillantottam rá. - Majd kitalálunk valamit. Első sorban az a legfontosabb, hogy ne stresszeld magad, és hogy nyugodt maradj. Nem tesz jót, se neked, sem a kicsinek.
- Azt hiszem, igazad van. Megbízom benned.