kis részlet a készülményből;)
2015.02.23 21:07– Cseszd meg – morogtam, majd le akartam ülni az alám helyezett szivacsra, de az hirtelen arrébb csúszott, én pedig a parkettára seggeltem. – Mondom, cseszd meg! – kiabáltam, ő pedig hanyatt gurulva majd’ megpukkadt a nevetéstől. Jó. Ha harc, hát legyen harc!
Annak reményében, hogy történik valami, kinyújtottam a kezem, és koncentrálni kezdtem. Amíg a fiú a hátán fekve magában röhögcsélt, nyertem egy kis időt. Nem telt bele pár másodpercembe, amíg eljutottam egy bizonyos holtpontig, amin akkor át is estem. Matt elemelkedett a talajtól, először csak fél méterre. Ezt pedig már ő is észrevette – eddig helyes.
– Hé… hé, Canzy, tegyél le – hagyta abba a nevetést.
– Nem – vontam vállat, ekkor egy kicsit meginogtam.
– Figyelj, csak vicc volt – mentegetőzött, ennek ellenére tovább emeltem. Két méter. Három. – Légyszi, tegyél le!
– Én is szívtam miattad!
A következő pillanatban már kb. öt méter magasan volt, ekkor elérte a ferde plafont. Háttal nekitámasztottam, majd ökölbe szorítottam a kezem, hogy stabilan ott maradjon.
– De én csak szórakoztam! – kiabált le hozzám rémülten.
– Haha, én is csak szórakozom! – vágtam vissza, majd enyhítettem a szorításon, leengedtem a kezem, és csupán a pillantásommal tartottam ott. Ekkor már belesajdult a fejem.
– Hallod, tegyél már le!
– Jó, legyen!
Tekintetemet továbbra is rá szegezve az ajtóhoz sétáltam, majd amikor odaértem, lehunytam a szemem. Tudtam, hogy a fiú zuhanni kezdett, fel is kiáltott, viszont a mozgását éreztem. Amikor már csak centikre volt a talajtól, újra rápillantottam, és ekkor megállt. Elfordultam, kilöktem a vasajtót, Matt pedig kisebb puffanással ért földet.
Kiléptem a folyosóra, és meghallottam, hogy utánam fut.
– Canz! – kiáltott. Nem fordultam meg, csak a vállam fölött szóltam vissza.
– Legközelebb nagyobbat kapsz! – mondtam, majd leszaladtam a második emeletre, és berontottam a fürdőszobába. Az elmúlt öt napon belül ez volt a második alkalom, hogy elhányom magam. Hm. Fincsi rekord.
Ez most rosszabb volt, mint az előző alkalommal – ugyanis jelenleg nem volt semmi a gyomromban. Amikor viszont abbamaradt, még annyi erő maradt bennem hogy felálljak, és kiöblítsem a számat. Ittam is egy keveset, ezután pedig leültem a kövezett padlóra, és nekidöntöttem hátam a kádnak. Megremegtem, fejem a mellkasomra bukott, és nem tudtam, meddig bírom még ájulás nélkül.
Ekkor kopogtak. Feleltem volna, hogy ne gyere be, de egyszerűen képtelen voltam rá. Már az is óriási erőfeszítésembe került volna, hogy odanézzek.
– Canzy, jól vagy? – hallottam kintről Matt ideges, aggódó hangját. Továbbra sem tudtam megszólalni, ebből pedig (gondolom) azt szűrte le, nem vagyok jól, gyere be, és segíts. A következő pillanatban tényleg nyílt az ajtó, és a fiú maga után gondosan visszazárva a bejáratot leguggolt mellém.
A kád peremére hajtva a fejem felé pillantottam, és megláttam riadt tekintetét. Lehúzta a vécét, majd ráhajtotta a tetejét, és visszafordult hozzám.
– Rémesen festesz – mondta halkan. Félszegen elmosolyodtam. – Na, gyere.
Alám nyúlt, és könnyedén felemelt. Fejem mellkasára hanyatlott. Pillantásával kinyitotta az ajtót, majd átsétált velem a szobája elé. Bevitt, majd ott lefektetett az ágyra, és becsukta az ajtót.
– A telekinézis mellékhatása – mondta halkan, amikor az ágy másik felére telepedett. Nagy nehezen felé fordítottam a fejem, és a szemébe néztem. – Nem szabadott volna ennyire megerőltetned magad.
De hát nem tudtam… és amúgy is mázlim volt, gondoltam, és reméltem, hogy ezúttal is kiolvassa a fejemből. Szerencsémre elmosolyodott.
– Legközelebb már tudni fogod – sóhajtott. – És nem, egyáltalán nem mázli volt. Pontosan láttam, hogy mit csináltál. És ilyet még egyszer nem csinálsz, ugye?
Tériszonyod van?, kérdeztem.
– Csak egy kicsi.
Szóval tériszonyod van.
– Igen, de miért olyan nagy szám ez? – ráncolta mosolyogva a szemöldökét.
Nem nagy szám, válaszoltam, és még hozzátettem volna valamit, csak nem mertem, mert tudtam, hogy hallja az egészet.
– Mi az, hogy inkább aranyos? – fintorgott, nekem pedig ennyi kellett ahhoz, hogy visszatérjen az erőm egy kis töredéke, és a szám elé kapjam a kezem. De hát még gondolatban sem mondtam ki! – Nem kell ahhoz sehogy sem kimondani. Elég arra gondolni – nevetett fel halkan.
Egy ideig csendben feküdtünk egymás mellett, és ez a kis idő éppen elég volt ahhoz, hogy feltöltődjek.
