szösszenetek 6.0 - a tanár úr rájött; nem is olyan reménytelen...?

Nem, nem, nem. Az ofőnk okos. Tehát tulajdonképpen kiszedte belőlem...
Szóval.
Amikor befelé mentem az osztálytermünkbe, ő éppen jött kifelé. Köszöntünk egymásnak, megkérdezte hogy vagyok, azt válaszoltam: köszönöm, jól. Én is megérdeklődtem, hogy érzi magát, de csak annyit válaszolt: köszöni szépen, jól. Aztán hozzátette, hogy mit csinálok a hétvégén. Elmondtam neki, hogy az ökotáboros csapattal megyünk békát menteni - természetesen ezután azt kérdezte, hogy megpróbálom-e majd megcsókolni őket, hogy hátha királyfi lesz belőlük... nevetve válaszoltam, hogy természetesen nem - mert már van egy hercegjelöltem.
No. Ennyi kellett, hogy megadjam neki a kezdő lökést.
Vicceskedve faggatni kezdett, hogy az osztályból van-e, szerintem helyes fiú-e, azt mondtam, igen, igen. Kicsit elcsodálkozott, hogy ilyen nyitottan válaszolok a nekem szegezett kérdésekre. Végül azt mondta, nem szeretne személyeskedni, és ha akarom, elmondhatom neki. Enyhe célzásnak tudtam be, ezért inkább, hogy a lelkiismeretem nyugodt maradjon, kiböktem a nevét...
Elvigyorodott, megkérdezte, hogy komolyaan...?, majd amikor pár másodperc múlva nyomatékosan bólintottam, cinkos mosolyra váltva ennyit mondott: drukkolok nektek...
Annyira imádom az főnket :D Ezt a pasast lehetetlen nem kedvelni. Főleg, hogy konkrétan egyidős velünk (huszonéves), könnyebben megért minket.

Ilyenkor pedig az ember elgondolkozik: az érzéseim tényleg ennyire nyilvánvalóak??