Tompa pályázatra írt regénykezdemény;)

Prológus

Nevada, a nem túl távoli jövőben.

A délutáni Nap erőteljesen tűzött.

Ahogy futólépésben haladtam a nyolcvanas úton, egyik kezemmel el kellett takarnom a szemem, másikat pedig fokozatosan, a vállamon lógó géppuskára csúsztattam. A levegőrészecskék szinte vibráltak, a nevadai táj pedig úgy hullámzott előttem, akár a Csendes-óceán San Francisco-ban.

Sietnem kellett, ugyanis ha leszáll az est, már nem lesz sok esélyem arra, hogy élve kerüljek vissza a telepre.

Körbekémleltem – sehol semmi. Csupán néhány elvétett, korhadt facsonk. Tovább lépkedtem a kihalt országúton, kezem mostanra már görcsösen szorította a fegyvert, és amikor rápillantottam a jobb csuklómra erősített elnyűtt, mindenhol karcos, fekete analóg órámra, elborzadtam. Majdnem fél hat volt, és még csak nemrég hagytam el a lepusztult Fernley-t – az úti célom pedig Sparks, ami jelenleg körülbelül negyven kilométerre volt tőlem.

Ha ugyanebben a tempóban haladok, akkor legkevesebb három és fél óra alatt meg tudom tenni ezt a távot, viszont bele kellett kalkulálnom, hogy az energiám véges. Az a maximum fél óra pihenő, amit jelenlegi helyzetemben megengedhetek magamnak, még így is nagyon soknak tűnt – de egyszerűen vissza kellett érnem. Gyorsabb sebességre kapcsoltam, a lágy, nyári szellő a hajamba kapott, ahogy futottam. Be kellett osztanom az erőmet, ha nem akartam túl korán kifáradni.

Kondíciómnak köszönhetően majdnem nyolc kilométert sikerült egyhuzamban megtennem – viszonylag gyorsan. Amikor újra az órára pillantottam, a már jól ismert, undok gombóc alattomosan fészkelte be magát a torkomba. Hat múlt hét perccel.

Nem. Most nem tarthattam szünetet.

Zihálva lassítottam le, és gondolatban azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy már csak kicsivel több, mint harminc kilcsi van hátra, azt meg pikk-pakk megteszem.

Na persze. Ha mondjuk, egy rakéta lenne a hátsómra kötve (ami természetesen úgysem lenne megoldható), talán.

A maszkomon keresztül szaporán szedve a levegőt továbbsiettem, és kb. negyedóra elteltével tekintetem megállapodott egy már igen jól ismert tényezőn. Az út jobb szélén düledező, romos kunyhó állt, úgy kétszáz méternyire tőlem. Nekünk, élőknek, ez jelentette a harmincas kilométerkövet Sparks-tól. Ez volt az egyetlen olyan hely, ahová a Kolónia feje hajlandó volt ivóvizet kivezetni, mert meggyőztük róla, hogy ha a csapot elég mélyre ássuk, akkor a víz nem fertőződhet meg. Fertőzés. Milyen kemény szó… viszont a betegségre, ami mintegy két és fél év alatt kipusztította a bolygó teljes lakosságát, nincs jobb kifejezés.

A kór végzetes. Az agy azon területét támadja, ami a félelemért felelős (tudományos kísérletek támasztják alá), és leggyorsabban cseppfertőzéssel. Tünetei többek között az agresszivitás, a paranoid viselkedés, és a szemfehér szürkés-vöröses elszíneződése, amit az agyba behatoló idegen organizmus okoz. Érzékenyek lesznek a fényre, és csak éjszaka jönnek elő. A fertőzött alany igen hamar belehal, ugyanis a rettegésnek van egy holtpontja, amin az ember, ha átesik, szinte lehetetlen visszahozni – viszont az első stádiumban a folyamat még visszafordítható.

Félelmetes…

A kunyhóhoz érve újra ellenőriztem az időt (negyed hét). Szomjas voltam, de nem állhattam meg inni. Ugyanis az újabb negyedóra hátrányt jelentene, arra pedig most a legkevésbé sem volt szükségem. A Nap veszettül gyorsan haladt a horizont irányába, én pedig egyre idegesebb lettem. Muszáj volt tovább futnom.

Ezúttal nem bírtam annyit. Öt kilométer után a térdemre támaszkodva lihegtem, és cserepes ajkaimat nyalogattam. Teljesen kiszáradtam, és ennek csakis én voltam az oka. Meg kellett volna állnom, le kellett volna másznom a viskó padlóján lévő csapóajtón, hogy vízhez jussak.

Most már mindegy.

A Nap alábukott a látóhatáron, és bennem megállt az ütő. A percek lelassultak, az utolsó sugarak még éppen hogy kikukucskáltak a Föld alól. Nem. Nem! Egyszerűen még nem. Sötétedhet. Be!

Pulzusom ismét az egekbe szökött, fegyverem után nyúltam, és magam előtt tartva azt hirtelen futásnak eredtem. Rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam, de párszáz méter után már annyira remegtem, hogy képtelen voltam továbbmenni. Féltem. Attól, hogy rám találnak – és hát, azt egy ilyen helyen nem nehéz. Fertőzésük alatt emberhússal táplálkoznak. A Kolónia vezetője természetes halált halt emberek hulláit dobatja ki a Fal elé, és reggelre már nincsenek ott… gyalázat.

Térdre rogytam az aszfalton, és ránéztem az órára. A sötét miatt semmit nem láttam – ezért aztán azt sem, ha követnek.

Igazam lett.

Artikulátlan üvöltés hallatszott mögülem, szerencsére elég távolról. Azonnal felkaptam a fejem, talpra ugrottam, és fáradtság ide vagy oda, örülten szaladni kezdtem. Nem láttam, hogy hova lépek. A következő pillanatban megbotlottam valamiben, hasra estem, az a valami pedig felmordult. A hátamra fordultam, és arrébb evickéltem, közvetlenül előttem pedig szempár villant. Szívverésem felgyorsult, puskámat a fertőzöttre szegeztem. Görnyedt háttal felállt, morogni kezdett, felém vetődött, én pedig időben húztam meg a ravaszt. Egyszer. Majd még egyszer, és még egyszer.

A lövések visszhangot vertek a hatalmas térben, a fertőzött pedig ernyedten zuhant rám. Vére elborított, én pedig remegve kászálódtam ki a test alól. Figyeltem, hogy arcomról ne kerüljön vér a számba, közben a hátizsákomat ellenőriztem.

A francba… a vörös testnedv befolyt az ételek közé, amiket a másik, még lakott telepről hoztam magammal.

Valami a hátamra ugrott.

Ahogy elzúgtam, zsákom kirepült a kezemből, és pár méterrel odébb ért földet. Kezek kulcsolódtak a nyakamra, és erősen szorították, hogy megfojtsanak. Levegőért kaptam, sikertelenül. Fegyveremmel hasba vágtam támadómat, így az elengedett, én pedig előrebuktam. Ahogy megpördülve ismét meghúztam a ravaszt, a puska tustalpa erőteljesen visszarúgott, a fertőzött pedig nyüszítve dőlt el.

És még nem volt elég.

Jobbról és balról is nekem támadtak, az egyik letepert, a másik pedig ugyanúgy a torkomnak ugrott, mint az előző. Mellkason talpaltam, így az hátraesett, de az, amelyik az imént padlóra küldött, átvette a helyét, kicsavarta kezemből a fegyvert.

Dögölj meg, gondoltam, majd izomból állkapcson vágtam a támadót. Ágyékon térdeltem, így amíg a fertőzött a fájdalommal volt elfoglalva, ki tudtam mászni alóla. Puskámat felkapva eszeveszett rohanásba kezdtem, de nemsokára többen is utolértek.

Egy elkapta a lábam, elestem, kettő másik pedig alám nyúlva az ellenkező irányba kezdett húzni. Össze-vissza kapálóztam, majd felüvöltve lerúgtam magamról a lábamat tartót. Fellendültem, és a kezemet szorítók mögé érkezve egymásnak fejeltettem őket. Az egyik eszméletét vesztette, viszont a másik megrázta a fejét, és gyilkos pillantást lövellve felém, nekem rontott. Ezúttal nem tudott lerántani. Egyszerűen csak megpróbált felöklelni, de már azzal hatalmas hibát vétett, hogy a könyökhajlatomba dugta a fejét.

A következő pillanatban erőset csavarva rajta megrántottam, nyakcsigolyái pedig hangos roppanással mondták fel a szolgálatot. A fertőzött a földre hullott, én pedig közvetlenül mellette rogytam össze.

 

Első fejezet

– Szimuláció, vége.

A nyugodt, női géphang megmentette az életemet.

Lihegve figyeltem, ahogy a virtuális valóság összeomlik körülöttem, és az üvegablakon át ismeretlen arcok jelennek meg. Ahogy egyesével rájuk néztem, észrevettem, hogy valamelyikük elismerően bólogat, mások… tapsolnak.

A két oldalsó ajtó egyike kitárult, és egy egyenruhás katona jött be rajta. Mellém lépett, majd felhúzott.

– Minden rendben? – kérdezte mély, reszelős hangon.

– Igen – nyögtem elhalóan. A katona kivezetett a teremből, majd a folyosóra kiérve leültetett egy padra.

– Itt várj.

Jó, gondoltam szarkasztikusan, majd a tenyerembe temettem az arcom. Mi is történt az imént? Vagy egyáltalán… mennyi ideig tartott valójában? Gondolkozzunk… „Reggel elindultam Sparks-ból, hogy Spring Creek-ben átvegyem a szállítmányt. A feladatom az volt, hogy napnyugta előtt visszaérjek Sparks-ba – a cuccal együtt.”

Megbuktam. Ha egy bemutató szimuláció sikertelen, akkor a vizsgát újabb egy év után megint le kell tennem. Éljen.

Cipősarkak ütemes koppanására lettem figyelmes. Felemeltem a fejem, és megpillantottam a gyakorlatvezetőmet; Mrs. Daltont. Tudni kell róla, hogy őrülten maximalista, és soha semmi nem jó neki, amit csinálunk. Szigorúan Mrs. Daltonnak kell szólítanunk, mert tudniillik, két éve házas. Tartása olyan, mintha karót nyelt volna, festett szőke haját feszes kontyba csavarva hordta a feje tetején.

Most sem nézett ki máshogy.

– Szép volt, Wade – jelentette be, majd tőlem körülbelül tíz méterre megállt. – De korántsem elég.

Na persze, ez várható volt.

– Köszönöm, Mrs. Dalton – sziszegtem. A földre pillantva hatásszünetet tartott, majd rám szegezte szúrós tekintetét.

– Hálás is lehet, amiért nem rúgom ki azonnal! – fakadt ki. – Mi volt ez? Valami vicc?

– Nem, Mrs. Dalton.

– Akkor meg nyilván azt képzeli, hogy az én intézményembe mindenféle jöttmentet felveszek, hm?

– De tanárnő, tapsoltak! – álltam fel, a nő feje pedig lilulni kezdett. Egyből visszaültem, és korrigáltam – Nem, Mrs. Dalton…

– Mit számít az? – szorította össze a fogát, állkapcsán megrándult egy izom. Jézus, hogy lehet valaki ennyire ideges…?

– Khm. Semmit, Mrs. Dalton.

– Ugye? – már hogyne számítana! – A vizsgáztatók perceken belül meghozzák a döntésüket – sóhajtott végül lemondóan. – Imádkozzon, Wade. – fejezte be, majd bement egy szobába a folyosó végén.

Imádkozzon a jó édes… lejátszom életem legmeghatározóbb meccsét, és ezt kapom az arcomba! Mondhatom, ez aztán tényleg baromira építi az önbizalmam!

Mindegy. A lényeg, hogy ne bukjak meg, különben esélyem sincs bekerülni az elitbe. Oda, ahol nincsenek Mrs. Dalton-féle nőszemélyek, csak jó fej srácok.

– Summer Wade! – hallottam. Kétségtelenül a bizottsági szoba résnyire nyitott ajtaja mögül jött… és ezúttal engem hívnak be. Reszketeg lábakkal felálltam, és odasétálva finoman belöktem a bejáratot. Minden szempár rám szegeződött.

A helyiségben hárman voltak; egy szolid külsejű, civil ruhába öltözött nő, egy testes, öltönyös, afroamerikai férfi – és Mrs. Dalton.

– Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk – mosolyodott el a nő – Karen Morgan vagyok, ő pedig a kollégám, Charles Fitzroy – mondta, majd a számítógépasztal előtti szék felé intett. – Üljön le, Summer.

– Én is örülök, Miss Morgan – kezet ráztam velük, aztán visszamosolyogtam, és félve helyet foglaltam.

Mrs. Dalton színpadiasan felsóhajtott, majd leült a mellettem lévő székre. A másik két tag az asztal túlsó felén telepedett le, majd jelentőségteljesen végigmértek.

– Mint tudja, ez volt a vizsgaszimulációja, hét fertőzött alannyal – kezdte a civil nő – Itt mind a testi, mind a lelki adottságait felmértük, majd a Bizottság minden tagja elmondta Önről a véleményét. Azt gondoljuk, kiválóak az érzékszervei, a reflexe, a problémamegoldó készsége…

De…?

– …És ezek alapján arra a döntésre jutottunk…

Hogy?!

– …Hogy a női integrációs program keretében alkalmas lenne a feladatok elvégzésére.

A szívem kihagyott. Mi? El sem hiszem. De hát… elcsesztem az egészet.

– Ezt nem mondja komolyan – suttogta Mrs. Dalton. – Hisz’ nem ment át a teszten!

– Vera, van egy olyan megjegyzésem, hogy a diákját igenis támogatnia kellene, nemde? – kapcsolódott be a férfi felvont szemöldökkel. Hangja nagy termete ellenére viszonylag magas volt.

– Dehogynem, Charles, én viszont csak az igazságot szolgálom – jelentette ki Mrs. Dalton, mire bosszúsan fújtam egyet, és Miss Morganre néztem.

– Igazán megtisztelő, Miss Morgan – váltottam vissza, ekkor pedig nagyon nehezemre esett nem Karen nyakába ugrani, és arcon csókolni.

– Nem, Summer, számunkra megtisztelő, hogy Ön lehet az első az integrációban – jelentette ki Mr. Fitzroy, mire arcomba szökött a vér.

– Mi alapján döntöttek így? – ráncolta a szemöldökét a gyakorlatvezető. Morgan azonnal válaszolt.

– Benne megvan az alapspiritusz, amivel már lehet kezdeni valamit – magyarázta. – Az, ahogy a fegyvert és a puszta erejét használta, minden eddigi első próbálkozást felülmúlt. Ez a lány az aduász.

– Az aduász, mi? – gúnyolódott a nő, majd felállt, és az ajtóhoz sétált. – Majd meglátjuk.

Amint kiment, Fitzroy felsóhajtott, Miss Morgan pedig a fejét rázva kihúzott egy fiókot. Kivett belőle egy lapot és egy tollat, majd elém csúsztatta.

– Nos, ha itt – mutatott a nő egy kipontozott vonalra – és itt – egy másikra – aláírja, akár már holnap reggel indulhat a kiképzőtáborba.

– Az remek lenne – mosolyodtam el, majd kezembe vettem az íróeszközt, és sietve odafirkantottam a nevem az imént megadott helyekre. – Köszönöm a lehetőséget.

– Mi köszönjük, kishölgy – biccentett Fitzroy. – Most pedig elmehet. Reggel a személyzet ébreszti majd, kap egy kiadós reggelit, aztán siklóra száll, és szépen elutazik a turnussal együtt. Addig is pakolja össze azokat a holmikat, amiket magával szeretne hozni. Rendben?

– Rendben – bólintottam, majd felálltam, és ujjaim már a kilincsen voltak, amikor Miss Morgan utánam szólt.

– Miss Wade – mondta, én pedig visszafordultam. Két hosszúkás borítékot nyújtott felém, én pedig elvettem őket. – Lefekvés előtt olvassa el, ami benne van. Fontos lesz.

– Köszönöm, Miss Morgan – válaszoltam. A következő pillanatban már a folyosón voltam, és viháncolva szaladtam a hálókörletem felé. Ahogy odaértem a beléptetőhöz, bepötyögtem a kódot a panelba, a fémajtó szárnyai pedig egymástól távolodva a falba csúsztak. Végigsétáltam a kihalt folyosón, majd a végén balra fordultam. Elmentem a laborok mellett, a személyzeti mosdók előtt, aztán pedig jobbra kellett kanyarodnom. Megpillantottam a szobám (khm, cellám) ajtaját. Sietősebbre vettem az iramot, és amikor hüvelykujjamat a leolvasóhoz nyomtam, a program feldolgozta a mintámat.

– Üdvözlöm, Miss Wade – hallatszott a már jól ismert férfihang az ajtó fölé szerelt hangszóróból.

– Én is örülök, Steve – mosolyodtam el, a tolóajtó pedig a falba süllyedt, majd amikor beléptem a helyiségbe, bezárult mögöttem. Felsóhajtottam, és az ágyamhoz lépve lehuppantam, majd hátrahanyatlottam. – Steve, megtennéd, hogy felhúzod a redőnyt? Rémes ez a sötétség… – nyögtem.

– Hogyne, Miss Wade – mondta Steve. Ő nem volt más, mint az én számítógép által vezérelt „legjobb barátom”, akit azért kreáltak nekem, hogy legyen társaságom, és olyasféle egyszemélyes személyzetként működjön…

– Köszönöm. És könyörgöm, szólíts Summernek, mert meghalok, ha valaki még egyszer kiejti a száján azt, hogy Miss Wade.

– Elnézését kérem, de nem áll módomban az imént említett néven szólítani Önt. Ugyanis sajnálatos módon nincs a memóriámba táplálva.

– Mindegy – sóhajtottam, majd jobb oldalamra fordulva már nyúltam volna a lámpakapcsolóért, amikor Steve hirtelen felrántotta a redőnyt. Szomorúan konstatáltam, hogy a Nap már rég lement, és olyan sötét van kint, mint a szimuláció végén. Remek.

Muszáj volt tehát felkattintanom a villanyt, ha látni akartam valamit. Ahogy a fény elárasztotta a szobát, automatikusan beindult a légkondicionálás, a bejárat elé halványpiros lézerfátyol húzódott, a tűzjelző és a riasztó a plafonon kéken kezdett villogni, a széles ablak elé pedig rács csapódott.

Otthon, édes otthon.

Gyűlöltem ezt az egész helyet. Az életterem tíz négyzetméterre korlátozódott, ráadásul ez a lyuknyi hely a saját börtönömként szolgált. Nem mehetek ki anélkül, hogy ne jegyeznék fel annak időpontját és célját, nem volt szórakozási lehetőség sem, sőt, még a fürdőszobát is csak bejelentéssel használhattam. Könyörgöm, az az én fürdőm!

– Kíván valamit enni, Miss Wade? – kérdezte Steve. – Esetleg valamilyen üdítőt?

– Kösz Steve, de most inkább nem. Majd hozok magamnak – válaszoltam, majd felülve az ezüstösen csillogó, krómozott falból kiálló polcra tettem a két imént kapott levelet, az ágyam mellett.

– Tudja jól, hogy ebben az időintervallumban már nem hagyhatja el a lakosztályát.

Lakosztályát, persze, gondoltam. – Hogyne.

– Tehát? Nassolnivalót?

– Legyen akkor M&M’s – mondtam elhalóan, de úgy éreztem, aligha fogok hozzányúlni az édességhez. A következő pillanatban csapóajtó nyílt fel a földön, és a csokis drazsékat tartalmazó krómedény egy tálcán emelkedett ki a padlóból. – Köszönöm…

Nem nyúltam érte. Még csak rá se tudtam nézni. Ugyanis az, ahogy a védelmi rendszer felállt, teljesen leamortizálta a kedvemet.

– Bántja valami, Miss Wade?

– Dehogyis – hazudtam.

– Látom magán, hogy valami nincs rendben legbelül – jelentette ki Steve.

– Mi az, már a pszichológusom is vagy? – nevettem fel halkan.

– Nem, Miss Wade, csupán érdekeltségemhez hozzátartozik a hogyléte.

– Ez igazán kedves tőled.

– Köszönöm, Miss Wade. Nem kellene megtekintenie a Karen Morgantől kapott borítékok tartalmát? – kérdezte.

– Honnan tudsz róla? – ráncoltam a szemöldököm.

– Hisz’ ott vannak a polcon.

– De te egy program vagy. Hogy láthattad, hogy odateszem?

– Egy intelligens program – javított ki, mire elmosolyodtam. Ez „mindent” megmagyaráz. – Azt javaslom, olvassa el.

– Rendben, csak előbb még összepakolok holnapra – adtam be a derekam, majd felálltam, és a szekrényemhez lépve előkotortam belőle apám nagy, libafekália színű katonai zsákját. Régi, kopott kitűzőkkel volt tele, pántjai pedig az akasztó alatt össze voltak kötözve.

Apa akkor hordta ezt, amikor annyi idős volt, mint én – talán még egy kicsit fiatalabb is. Ő kiskorában punknak tartotta magát, de a meséi alapján nem hittem el neki. Aztán ahogy a fényképeit mutogatta, az izzó vörösre mázolt kakastaréj, a piercingek, a fültágító, a tetoválások, és a szemfesték igenis punkságról árulkodott. Az egyik képen anyámat ölelte magához. Anyu visszahúzódó bambikislány volt, akiről az ember azt gondolta volna, a stréber fazonokra bukik. Viszont ő a tanulás és az okoskodás helyett mégis a zúzós metált és a rockot választotta. Édes.

– Segíthetek, Miss Wade? – Steve hangja visszarántott a valóságba. Abba a valóságba, amiben a szüleim másfél éve halottak voltak. A munkájuk lett a végzetük. Amikor a kór felütötte fejét Európában, nem gondoltuk, hogy Amerikába is eljut. Egyik alkalommal apa ivóvízért ment Salt Lake City-be (egy másik, még lakott városba), ráesteledett, és lerohanták őt a fertőzöttek… már Nevada határát sem érte el. Ahogy anya fülébe jutott, depressziós, majd öngyilkos lett.

– Tessék? – kérdeztem vissza.

– Csak annyit mondtam, szüksége van-e segítségre a csomagoláshoz – ismételte Steve.

– Nem, de köszönöm.

– Rendben.

Ja. Rendben.

Elkezdtem kipakolni a szekrényemet. Nem volt sok cuccom; pár fekete póló, ugyanannyi fekete ujjatlan, sportpántos trikó, egy golyóálló mellény, két fekete pulóver, két fekete farmer, két fekete (a bokarészen gumis) tréningnadrág, egy fekete dzseki, és egy pár fekete bakancs. A rajtam lévő ruhák szintén feketék voltak, egyedül csak a fehérnemű és a zokni volt engedélyezetten, és ténylegesen is fehér…

Mindent összehajtottam, és belegyömöszöltem a zsákba, a bakancsot pedig először egy nylonzacskóba tettem, hogy ne koszolja össze a többit. Amikor elkészültem, a táskát az ágy mellé ejtettem, majd leültem, és a kezembe vettem a két borítékot.

– Izgul, Miss Wade? – kérdezte Steve.

– Mármint amiatt, hogy mit írtak? Igen – válaszoltam, majd az egyik levelet letéve megfordítottam a másikat. A hátuljára a nevemet gépelték. Feltéptem a papírt, majd kivettem belőle az egyetlen lapot, amit benne találtam.

„Örömmel értesítjük, hogy a Fertőzés Elleni Internacionális Bizottság [FEIB] javaslata alapján, valamint a szimuláció során elért pontszám alapján Önt a női integráció elkezdéséhez alkalmatos személynek választották. További tevékenységeihez sok sikert kívánunk, és kérjük, hogy aktívan vegyen részt kiképzésén, munkájával segítse a Bizottság célkitűzéseinek megvalósítását. A következőkben mellékelt szabályzatot kérem, olvassa el, és kísérje figyelemmel a kiképzés során.”

Hű. Micsoda hivatalos szöveg.

„1. § Az ügyet minden más elé helyezve, szolgálni köteles.

2. § Az női integráció első tagjához méltóan nemi kapcsolatot létesítenie szigorúan tilos. Ha ellenszegül, az fegyelmi eljáráshoz (illetve egyéni szociális problémákhoz) vezethet.

3. § Az edzéseken csak azt, és kizárólag azt teszi, amit a kiképző mond.

4. § Az engedetlen viselkedés megrovást, legrosszabb esetben kizárást von maga után.

5. § A szökéssel felhívja magára a figyelmet, és akár körözést is adhatunk ki Ön ellen.

6. § Kiszállni tilos.

7. § A félreértések elkerülése érdekében kivételezés nincs.

8. § A lopásért egy hónap felfüggesztést rendelünk el.

9. § Szabadnapon kívüli hiányzást nem nézünk el.

10. § Sikertelen öngyilkossági kísérletért életfogytig tartó karantént rendelünk el.”

– Félelmetes, nemde? – hallottam meg Steve hangját.

– Igen, az. Nagyon durván vesznek mindent… most komolyan, ki akar öngyilkos lenni? – ráztam meg a fejem lemondóan.

– Nem akarok tapintatlan lenni, de az édesanyja.

Au.

– Igazad van. Ő mondjuk kipróbálta – nevettem fel keserűen.

– Ne vegye a szívére.

– Dehogy.

– A figyelme elterelése érdekében azt tanácsolom, fogjon neki a második levélnek. Ugyanis már fél tíz elmúlt, és Ön még le sem zuhanyozott.

Tudom, gondoltam. Előszedtem a másik levelet, majd megfordítottam a hátuljára firkantott kisebb szöveget. Kézírás volt, alig tudtam kivenni azt a pár szót, amit formázott.

Személyes. Kéretik közvetlenül Summer Wade kezébe adni.

Elgondolkoztam, hogy vajon kitől kaptam. Név azonban nem volt rajta, ezért felbontottam, és kivettem belőle a papírt. Első pillantásra, mintha az egész egy nagy, gyönyörű maszlag lett volna – ugyanis ugyanolyan volt az írás, mint a boríték másik oldalán. Hunyorogva olvasni kezdtem, de eleinte elég lassan ment.

Summer.

Ebben a pár sorban kell elmondanom Neked azt, mire vállalkoztál akkor, amikor jelentkeztél az integrációba, és elkezdték a kiképzésedet.

Tudtam, hogy sikerülni fog – ha nem sikerült volna, a levelemet sem kaptad volna meg. Elmondhatatlanul büszke vagyok rád ezért.

Nos. A kiképzés második részét Nebraskában fejezed be. Van ott egy város, Lincoln – na, oda visznek majd el. Amikor megérkeztek, kettesével kaptok szobát – tudom, Neked ez egy kicsit kínos lesz, de ez a szabály.

Az edzés kemény és fárasztó lesz, havonta pedig vizsgáztatnak, de biztos vagyok benne, hogy megcsinálod.

U. i.: Keresd a jelzéseimet az intézetben!!!

Szeretlek, és ez soha nem fog megváltozni. Apa.

Könnyekkel küszködve ejtettem le a papírt magam mellé.

– Apa levelet írt nekem – suttogtam, és összeszorítottam a fogam.

– Ó, igen? Ezt örömmel hallom! – mondta Steve. – És mit…

– Levelet írt nekem, majd elment arra a rohadt bevetésre, holott tudta, hogy meg fog halni! – fakadtam ki, ekkor pedig patakzani kezdtek a könnyeim.

– Ne sírjon, Miss Wade. Csak rosszabb lesz.

Hogy lehetne még ennél is rosszabb?

– Tudom, hogyan érez most – próbálkozott tovább Steve.

– Honnan tudod, hogy érzek? Te egy program vagy! – kiáltottam, majd hanyatt dobtam magam az ágyon, lerúgtam a bakancsaimat, és szipogva bekucorodtam fekhelyem csücskébe.

– Mint mondtam, egy intelligens program. Ne aggódjon, hanem csak fejezze be a bőgést, mert úgy tudom, ön már nem egy csecsemő – mondta teljesen nyugodt hangon, mire halványan elmosolyodtam. – Na, látja, hogy jobb.

Igaza volt. Steve-nek mindig igaza van.

– A legszívesebben most megölelnélek – motyogtam.

– Sajnálom, de én csak egy program vagyok.

– Ne haragudj.

– Nem vagyok képes haragot érezni, szóval semmi baj.

A bűntudat belülről mart, amiért programnak neveztem Steve-et. Tudom, nem kellene, mert ő nem egy érző lény, de akkor is… tudattalanul is megbánthatom őt, és ez borzalmas.

– Menjen, és tusoljon le. Holnap reggel nagy nap várja Önt.

– Igazad van – mint mindig.

Összeszedtem a pizsamámat – fekete T-póló, fekete sort –, előszedtem egy törölközőt (természetesen feketét), majd az ágyammal szemben helyet foglaló, szintén krómozott ajtóhoz sétáltam. Mellette a falra egy zölden világító, kéz alakú panel volt szerelve. Ráhelyeztem a tenyerem, mire a fürdőszoba ajtaja elhúzódott előlem, és beléptem a helyiségbe.

Levendulás tusfürdő illata csapta meg az orromat – ez volt a kedvencem. Levetkőztem, majd a zuhanykabinba beállva megeresztettem a meleg vizet. Spórolnom kellett volna, de aznap este nem érdekelt. Ki akartam rúgni a hámból, és ha már ennyivel is hozzájárulhattam, akkor jó. Pocsékoljunk vizet.

Ahogy a folyadék végigpatakzott testemen, minden egyes porcikám ellazult. Lehunytam a szemem, és a fejemet is a zuhany alá tartva élveztem, ahogy a forróság lényem minden részét elárasztja, ezzel lemosva rólam a mai nap mocskait. Ujjaimmal megdörzsöltem a szemem, és ahogy hátrahajtottam a fejem, hosszú, sötétbarna hajam a térdhajlatomat kezdte csiklandozni. Elmosolyodtam, majd kinyúltam a kabinból, megragadtam a levendulaillatú tusfürdőt, és jó nagy adagot nyomtam ki a kezemre.

A tisztulás számomra mindig egy hosszú, rituálészerű folyamat volt – ezt a vonásomat anyámtól örököltem. Amikor végeztem, kiléptem a kabinból, megtörölköztem, majd felvettem a pizsamám, és visszamentem a hálóba. A következőkben már befészkeltem magam az ágyamba, és a nyakamig húztam a takarót.

– Az édességgel mi legyen, Miss Wade? – kérdezte Steve.

– Majd reggel megeszem – motyogtam.

– Ahogy óhajtja.

– A redőnyt azért leengednéd, kérlek?

– Természetesen. Jó éjszakát, Miss Wade.

– Köszönöm, Steve, neked is jó éjszakát – ásítva a villanykapcsolóhoz nyúltam, majd amikor a szoba sötétségbe borult, és a súlyos fémlap is bekerült a helyére az ablak és a rács közé, lehunytam a szemem. Általában képtelen vagyok elaludni a szobában villódzó fények ritmusos váltakozásától, de most valahogy sokkal fáradtabb voltam, mint szoktam lenni, ezért ahogy szemhéjaim elnehezedtek, az álmok hömpölygő folyama azonnal magával ragadott.

***

– Summer.

Nevem hallatára szemem automatikusan felpattant. Egy ismerős arcot pillantottam meg, mogyoróbarna tekintete az enyémbe fúródott.

– Miss Morgan? – ültem fel ásítva. – Hogyan jött be?

– Steve engedett be – mosolyodott el a nő.

– Jó reggelt, Miss Wade – szólalt meg Steve. – Hogy aludt?

– Köszönöm, jól.

– Mindjárt hozzák a reggelijét, addig öltözzön át – tanácsolta a nő, majd felállt. – Az M&M’s is még önre vár – kacsintott, majd amikor Steve kinyitotta neki az ajtót, kilibbent a szobából.

Megdörzsöltem a szemem, majd leengedtem lábamat a padlóra. A hidegtől megborzongtam, de ahogy bőröm megszokta, felálltam, és kinyújtóztam. Steve felhúzta a redőnyöket, így a napfény kellemes meleggel köszöntött. Gyorsan felvettem a még tegnap este kikészített ruhákat (sportfehérnemű, fekete trikó, jól ismert, fekete tréningnadrág, zokni, és magas szárú bakancs), majd kifésült hajamat lófarokba kötöttem a fejem tetején.

Az M&M’s-es tálat a kezembe véve a rácsozott ablakhoz sétáltam, és kipillantottam.

– Steve, lehetne, hogy most az egyszer elszeded a rácsot, és rendesen kinyitod az ablakot? – kérleltem.

– De Miss Wade, az szabályszegés – válaszolt a program.

– Pedig ez az utolsó napom itt…

– Ne is folytassa, de ez az egyetlen ilyen alkalom – mondta, és a következő pillanatban a rács felcsapódott, az ablak pedig eltűnt a falban.

A hűvös, nevadai levegő hirtelen áramlott a szobába, én meg azonnal az ablakhoz rontottam. Teljesen kihajoltam, és magamba szívtam az éltető gázt. Két csokis drazsét a számba dobva lepillantottam, majd elmosolyodtam. A legfelső szinten laktam, ami több száz méterre volt a földtől – mázlimra soha nem volt tériszonyom, sokkal inkább magasságpárti voltam.

Az ablakból jól lehetett látni a Falat. Arra szolgált, hogy egyetlen fertőzött se juthasson be Sparks-ba, valamint hogy a fertőzés is kint maradjon. A Fal tetejéből egy szintén vastag üvegbura emelkedett ki, hogy a Kolónia egyetlen lakója se legyen veszélyben. De tudtommal mindegyik telep ilyen volt… elszigetelt. Lent apró csoportokba tömörülve házak álltak, az utcáknak nevezett közökben pedig emberek sürgölődtek. Olyan emberek, akik normálisak voltak.

Lassan az összes M&M’s elfogyott a krómtálból, és amikor az utolsót készültem megrágni, Steve megszólalt.

– Miss Wade, az egyik személyzeti áll az ajtó előtt. Beengedjem? – kérdezte.

– Persze, jöjjön csak – válaszoltam, majd az ágyra hajítottam az edénykét. Az ajtó kinyílt, és egy fiatal nő lépett be a szobába. Kezében tálcát hozott, rajta egy óriási adag omlettel, és egy bögre, gőzölgő teával.

– Jó reggelt, Miss Wade, itt a reggelije – mosolyodott el a nő, majd a tálcát letéve hátrált pár lépést. – Kíván még valamit?

– Nem, köszönöm – mosolyogtam vissza, mire ő csak biccentett, és kiment. Azonnal rávetettem magam a kajára, mert eszembe jutott, hogy tegnap az égvilágon semmit sem ettem. Elég hamar beburkoltam az egészet, ekkor pedig az ajtóm újra kitárult, és Miss Morgan lépett be rajta.

– Készen van? – kérdezte.

– Hogyne – lenyeltem az utolsó falatot, majd villámat az üres tál mellé tettem.

– Ezek szerint indulhatunk.

– Igen, máris… – Morgan kiment, én pedig követtem. – Steve?

– Miss Wade? – szólalt meg a program.

– Eszméletlenül hiányozni fogsz – vallottam be, Steve pedig felnevetett.

– Higgye el, maga is nagyon hiányozni fog. Mostantól kinek adok majd tanácsokat?

– Ne is mondd…

– Summer? – Miss Morgan már a folyosó végénél járt.

– Induljon, mielőtt lekési a siklót – mondta Steve.

– Rendben van… – elmorzsoltam egy könnycseppet. – És Steve…

– Igen?

– Köszönök mindent.

Meg sem várva válaszát felkaptam a zsákomat, majd Morgan után szaladtam. A nő kérdőn pillantott rám, mire elmosolyodtam, és megráztam a fejem – jelezve, hogy mindegy.

– Nos – mondta, miközben továbbindultunk. – Most kiviszem kocsival az állomásra. Ön az egyetlen, aki Nevadából indul, szóval a siklón csak az oregoni és a kaliforniai kolóniából érkező diákok lesznek. Valamint felsőbb évesekkel is találkozhat – próbáljon meg velük jól kijönni… tudom, mind fiúk, de biztos vagyok benne, hogy megoldja.

Ja, persze, gondoltam. Soha a büdös életben nem volt még normális barátom.

A lift a földszintig vitt minket. Morgan a parkolóban kinyitotta előttem egy régi Infinity ajtaját, ő pedig beszállt a másik oldalra. Helyet foglaltam, és ahogy bevágtam az ajtót, már indultunk is.

Körülbelül tíz perc kocsikázás után megérkeztünk. Kiszálltunk, majd zsákomat a vállamra vetve felsétáltunk a peronra.

– A sikló pár perc múlva ideér – nézett Morgan a még lezárt kapu felé, ahol a sínek elvesztek a Falban. – Annyi a dolga, hogy fölszáll, és kényelembe helyezi magát. Jó utat és kellemes szórakozást kívánok – mosolyogva nyújtotta jobbját, de nem fogtam meg.

– Miss Morgan… – mondtam. – Nem várná meg velem?

– De, szívesen… miért is ne? – leengedte a kezét, ekkor pedig a kapu kinyílt, és a szerelvény behúzott a peron elé. – Itt is van.

– Akkor… viszontlátásra – mondtam, és ezúttal tényleg kezet fogtunk. A sikló megállt, majd amikor az előttem lévő ajtó szabaddá tette az utamat, felugrottam a siklóra. Ahogy az ajtó újra bezárult, szívem őrült kalapálásba kezdett, és felsóhajtottam.

Jobbra és balra is kabinos vagonok voltak. Mindkét oldalról kiabálás és röhögés hallatszott ki, ez pedig csak fokozta az idegességemet. Oké, legyen. Elindultam jobbra, és mázlimra az összes kabin ajtaja zárva volt. Egyikbe sem akarózott bekéredzkedni, de amikor megpillantottam, hogy az utolsó nyitva van, kicsit mintha megörültem volna. De amikor meghallottam, hogy valaki hangosan felnevet, majd ezt további két hang követi, elbizonytalanodtam.

Nyugi. Ezek csak fiúk. Csak fiúk. Olyan idősek, mint te, gondoltam, majd összeszorítva a fogam erőt vettem magamon, és elindultam. Odaértem a kabin ajtajához, de nem akartam beállni közvetlenül eléjük. Kicsit hallgatóztam.

– Azt mondták, idén lesz egy csaj is – mondta valaki, akinek hangja arroganciáról tanúskodott. Hm. Már jól kezdődik.

– Egy lány? – kérdezte egy másik. Az ő hangja már jobban tetszett. – Honnan veszed?

– Tudod, Kyle, ismer embereket – válaszolta a harmadik, gondolom a másodiknak. Felnevettek, és ekkor már elszántan gondoltam, hogy nem lesz vészes. Hogy „lazábbnak” tűnjek, gyorsan kihúztam a gumit a hajamból, és kicsit összeborzoltam frizurámat.

– Szerintetek jó nő? – vetette fel az arrogáns nevetve. Eltátottam a számat.

– Nem is tudom, majd meglátjuk – nevetett fel a harmadik. Nem hagyhattam, hogy így beszéljenek rólam! Egyszerűen… ez megalázó.

– Bocs, srácok, az összes többi foglalt. Leülhetek? – hirtelen fordultam be az ajtóba, pár sötét tincs a szemembe hullott. Mind a hárman felém kapták a fejüket – jól megnéztem őket magamnak.

Az egyik szőke volt, vonásai kerekek, szemei mogyorószínűek. Mellette egy nyakigláb, sápadt arcú, vékony tag terpeszkedett. Haja a világosbarna minden árnyalatában játszott, szeme mélykék volt. A harmadik srác velük szemben ült, göndör, vörös tincsei szeplős arcába tódultak. A szemét nem láttam.

– Khm, persze – válaszolta a szőke, a vörös pedig arrébb húzódott. Lehuppantam mellé, és sorban újra végigmértem őket.

– Köszi – mosolyogtam. Nem is volt olyan vészes, mint gondoltam…

Kínos csend vette kezdetét. Én nem zavartattam magam – ellenben őket. Ez abban nyilvánult meg, hogy kb. percenként változtatták a kéz –és testtartásukat, valamint a szemem sarkából láttam, hogy lopva felém-felém néznek.

– Melyik államból jöttetek? – kérdeztem, ezzel megkísérelve egy beszélgetést.

– Oregon – mondta kórusban a vörös és a szőke. – Kyle kaliforniai – mondta végül a szőke.

– Ja – tette hozzá a világosbarna hajú Kyle. Oké. Megjegyeztem.

– És? Téged hogy hívnak? – ráncoltam a szemöldököm a szöszire pillantva. Utáltam ovis kérdéseket feltenni, de ha csak így megy, akkor hát nem bánom. Játsszunk ötévest.

– Colin – nyögte ki. – A vöröske Scott. Nem túl beszédes.

– Hát… én nem úgy hallottam – mosolyodtam el. A másik két srác hangját már be tudtam azonosítani, és ezért nem volt túl nehéz rájönnöm, hogy ő volt az arrogáns tag.

– Nee, ugye nem… – pillantott fel Scott. – Te hallgatóztál!

– Csak egy kicsit – vallottam be, mire Kyle felkuncogott. – Láttam, hogy ez az egy kabin van nyitva.

– Jó fejnek tűnsz – kacsintott Colin.

– Ti is jó fejnek tűntök – ismételtem összehúzott szemmel. A hangulat egyre inkább oldódott, és örültem neki, hogy nem szúrtam el már a legelején.

– Mi viszont még nem tudjuk a neved – mondta Kyle.

– Summer.

– Vezetéknév? – komolyan, mint valami kihallgatás!

– Wade.

– Rendben van, Miss Wade, akkor térjünk a tárgyra – hajolt előre Colin.

– Fogd be – fintorogtam.

– Hé, csak nyugalom – tette fel vigyorogva a kezét Kyle, majd Colin példáját követve közelebb húzódott. – Mik a szándékai, Miss Wade?

– Zombikat akarok ölni – jelentettem ki. – És ne szólíts többet így!

– Mi alapján döntött így, hogy zombikat akar ölni, Miss Wade? – folytatta Colin.

– Le akarom vezetni a feszültségemet valamin, és ha azok már nem lehettek ti, akkor maradnak a fertőzöttek – morogtam.

– Harapós cica – kuncogott Scott.

– Te meg perverz – vágtam rá, és a srác azonnal elfordult. Colin a fejét lehajtva röhögött, Kyle pedig kinézett az ablakon, majd vissza rám.

– Ne foglalkozz vele, mindig ilyen – magyarázta. – Tavaly rosszabb volt.

– Akkor ezek szerint másodévesek vagytok – állapítottam meg.

– Aha.

– Morgan mesélt a felsősökről.

– Kiaza’ Morgan? – kérdezte Colin.

– Karen Morgan. Az egyik vizsgáztatóm – megvontam a vállam, Scott pedig felém pillantott.

– És jól néz ki?

– Állj már le, Scott – szólt rá Colin. – Ha ennyire kanos vagy, akár ki is tűzhetsz innen. Még elijeszted itt a csajszit!

Felnevettem, Kyle pedig lemondóan rázta meg a fejét. Kinéztem az ablakon, és figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat. A sikló majdnem ötszáz kilométer per órával tudott haladni, és szinte csak egyenes pályán mozgott – akár egy inga.

– Mennyi idő, amíg Lincolnba érünk? – kérdeztem.

– Hát… ha belevesszük azt, hogy a sikló nemsokára megáll Utah államban, majd még egyszer Coloradóban, és utána ezzel a sebességgel megyünk tovább… nem is tudom. Sose voltam jó matekból – vakarta meg Colin a tarkóját.

– Körülbelül kétezer kilométerre vagyunk jelenleg Lincolntól. Ha továbbra is négyszázzal megyünk, akkor egy olyan öt óra alatt odaérünk. Ha a két megállót is beleszámoljuk, akkor egy picivel több, mint öt óra alatt… - korrigált Kyle. – De azt mondták, kapunk ebédet!

– Köszi – motyogtam elmosolyodva. Hát… ez elég hosszú lesz.

***

Amikor megérkeztünk Nebraskába, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat az ülésen. Ránéztem az órámra, és örömmel vettem észre, hogy még csak kettő lesz. Felkaptam a táskámat, vállamra vetettem, majd kilestem a kabinból. A srácok épp abban a pillanatban tódultak ki, amikor én kiléptem. Mögöttem Scott, Colin, és Kyle is felállt, így mindannyian egy-másfél fejjel magasabbak lettek nálam. Éljen. Ahogy leszálltunk a siklóról, első dolgom volt körülnézni.

Azt a…

Fiúk mindenütt. Alacsonyak, magasak – nagyon magasak –, és néhány felnőtt férfi, akik (gondolom) a gyakorlatvezetőknek feleltek meg.

– Most következik a prédikáció – hajolt le hozzám Colin. – Sorba fognak állítani minket, és egyesével szólnak hozzánk pár szót…

Ne. Csak azt ne. Utálom, ha rám figyelnek.

– Az remek lesz – motyogtam. Páran felém fordultak, egyesek eltátották a szájukat, mások csak összeszorították az állkapcsukat, de ez már éppen elég volt. Lepillantottam a földre, és fekete bakancsom orrát kezdtem tanulmányozni.

– Szokj hozzá, hogy egy ideig te leszel az új játékszer – bökött oldalba Scott, mire felmordultam, és rá se hederítve visszaböktem. Amikor felnéztem, tekintetem hirtelen megakadt valamin.

Egy másik tekinteten. Elég közel volt ahhoz, hogy jól megnézzem, ráadásul a szempár úgy világított a tömegben, mintha két apró villanykörtét látnék a sötétben. Sárgás-barnás színekben játszott, és egyszerűen nem lehetett nem odanézni. Hasonlított a RAL 1007-es színre (nárcisz sárga, bár inkább nevezném mustársárgának), csak kicsit sötétebb volt, és belülről kifelé sötétedett. Az írisz szélén már teljesen fekete volt.

– Summer? Hé! – Kyle meglengette előttem a kezét, és teljesen kizökkentett. Pislogtam párat, de addigra a gyönyörű szempár eltűnt előlem.

– Kyle? – néztem rá. – Kinek van ilyen furcsa sárgás szeme? – kérdeztem halkan.

– Miért? – ráncolta a szemöldökét.

– Semmiért. Csak érdekel.

– Több embernek is lehet, speciel én kettőt tudok. Az egyik ott van – mutatott el balra, és rögtön kiszúrtam. A srác, akire Kyle bökött, viszonylag alacsony volt, de az ő szeme inkább okkerszínű volt, mint mustár…

– Nem ő az – vágtam rá kapásból.

– Akkor csak Damienre gondolhatsz – vigyorodott el.

– Damien?

– Ja. Damien Reid. Szintén másodéves srác, tök para… mindenki azt hiszi, kontaktlencsét hord, pedig nem. De… miért kérdezed?

– Csak mert egy pillanatra mintha láttam volna valami világítóan sárgát – vontam meg a vállam.

– Nyugi, mindenkivel ez történik – nevetett fel.

– Mármint mi?

– Meglátjuk Damient, és paranoiásak leszünk.

– Én nem vagyok paranoiás – megráztam a fejem, ekkor pedig a bemondóban egy mély orgánumú hang szólalt meg.

– Kedves diákok! – harsogott. – Aki még nem ismerne, Clayton Marshall vagyok. Elkezdődött ez a tanév, ahogy az integrációs program is. – az előttünk elterpeszkedő színpadszerűségen egy köpcös férfi állt, kezében mikrofonnal. Nehogy külön kitérjen rám… – Ezért hát szerény köreinkben üdvözölhetjük Summer Wade-et!

Ne. Ne!

– Látlak, Summer, gyere fel ide – pillantott rám a férfi mosolyogva, és ahogy mindenki rám nézett, a vér az arcomba szökött. – Gyere, no, nem bántunk!

– Menj már! – súgta Kyle, én pedig gyilkos pillantást küldve felé elkezdtem utat törni magamnak a tömegben. Erre pár másodperc múlva már nem is volt szükség, ugyanis mindenki félrelépett előlem.

A francba, csak most ne essek el, gondoltam, és amikor biztonságban megérkeztem a színpad elé, felugrottam rá, Marshall pedig kézen fogott, és maga mellé húzott.

– Üdvözöljétek a hölgyet! – kiáltotta el magát a férfi, mire tapsvihar és ordítás vihara zúdult rám. Nem tudtam, lehetséges-e még ennél jobban elpirulni, de ha igen, ebben a pillanatban megtettem. – Köszönöm uraim. Nos, szeretnék pár igen fontos kérdést feltenni neked, Summer.

Hatásszünetet tartott, majd folytatta. Várakozón néztem rá, ő pedig elvigyorodott.

– Első kérdés. Miért döntöttél úgy, hogy bevállalod az integrációt? – a számhoz tartotta a mikrofont. Ne már, most komolyan beszélnem kell…?

– Apám is itt szolgált, és folytatni szeretném a munkáját – válaszoltam.

– Ó, akkor biztosan ismerem! – örült meg Marshall.

– Nem hiszem – ráztam meg a fejem.

– Mondj róla pár dolgot, hátha beugrik!

– A neve Christian Wade – mondtam elhaló hangon. Nem akartam többet beszélni róla…

– Áh, Christian! – derült fel a férfi, de a következő pillanatban már el is komorult, és megrázta a fejét. – Tragikus eset. Igazán sajnálom.

Kösz, gondoltam, majd félrenéztem.

– Második kérdés – terelte a témát. – Csak hogy tudjuk, mikor kell neked ajándékot venni… mikor van a születésnapod? – kérdezte pofátlanul mosolyogva. Halkan felkuncogtam. – Na, ne kéresd magad.

– Július 19-én.

– Hallottátok, emberek – suttogta a mikrofonba, mire az imént említett srácok felnevettek. – Harmadik kérdés. Összefügg az előzővel; hány éves vagy?

– Tizenhat múltam – válaszoltam. Hangulatom kezdett feloldódni, és már mosolyogtam is. Haladás…

– Másod –és harmadévesek, kezeket fel! – adta ki az utasítást Marshall, mire a társaság fele felemelte a kezét. – Na, Summer, nézz csak körül!

Nevetve ráztam meg a fejem, mire Marshall füttyentett egyet.

– Neem? – nyújtotta el a szót. – Esetleg azért, mert már van valaki, aki nem közömbös számodra…?

Pirulva ránéztem, és továbbra is csak a fejemet ráztam. Többen füttyögni kezdtek, de nem törődtem velük.

– Na, áruld el!

– Nincs – böktem ki, és a tömegből hümmögés hallatszott. Felsóhajtottam. A szabályzatban minden világosan le volt írva… „nemi kapcsolatot létesítenie szigorúan tilos”. Tehát nem is lesz.

– Hát… pedig szerintem nehéz lesz megállnod pár dolgot. Srácok, ki akar a szobatársa lenni? – nevetett fel szívből a férfi. Na, jó. Ezzel átlépett egy határt.

– Nagyon vicces – morogtam alig hallhatóan.

– Jól van, nem piszkállak tovább – sóhajtott. – Kedves mindenki! Sorakozzatok fel a színpad előtt, hogy válthassak veletek pár szót személyesen is! Köszönöm Summer, csatlakozz hozzájuk – mosolygott rám, én pedig biccentettem, majd leugrottam a földre, és az alakuló sor végére álltam Colin mellé.

– Mi történt édesapáddal? – súgta a fiú.

– Egy bevetés alatt halt meg – vontam vállat.

– Sajnálom.

– Nem kell.

Amíg Marshall végigment a társaságon, csendben álltunk egymás mellett, és figyeltük, ahogy a férfi el-eltársalog a srácokkal. Amikor Colinhoz ért, elvigyorodott.

– Szöszi Colin még mindig jó formában van, nemde? – kérdezte.

– Hogyne, Clayton – válaszolt a Colin.

– Úgy látom, jóban vagy Summerrel. Ez jelent valamit…?

– Nem, Clayton, semmit nem jelent – vágtam rá.

– Hát, ha te mondod – sóhajtott a férfi, majd kacsintva visszasétált pulpitusára. – Idén mindenki új lakótársat kap! Az elsősök és a másodikosok, valamint a harmadikosok és a negyedikesek vannak együtt! A négy imént említett csoportból az első kettő Smith őrnagyot, a második kettő Graham őrnagyot kövesse. Megmondják a szobabeosztást, valamint kiosztanak majd egy edzéstervet is. A viszontlátásra!

Megtapsoltuk Marshallt, majd amikor valaki hátulról elkiáltotta magát, odafordultunk.

– Elsőévesek és másodévesek, utánam! – adta ki a parancsot egy magas, izmos férfi; ő lehetett Smith. Elindult egy tízemeletes épület felé, mi pedig követtük. A kapualjban megállt, bepötyögött egy kódot egy panelba, majd amikor az ajtó kitárult, belépett. Sorra mentünk be utána, fel egy lépcsőn, majd egy hosszú folyosóra jutva a végén jobbra.

A mellékág mindkét oldalán ajtók sorakoztak, Smith pedig megállított bennünket.

– A lakótársak a következők… első szoba: Seth Flurry és David Andrews… második szoba…

Végighaladt az egész ágon, majd minket a következő szintre vitt. Azt is beosztotta, majd jött a következő szint… és az azután következő… Mire a tízedikre értünk, már csak páran voltunk – maximum nyolcan. Nem néztem, kik, de tudtam, hogy mivel már csak négy ajtó volt, ennyin lehetünk.

– Kétszázharmincnégyes szoba; Adam Khogen, és Kurt Fox. Végül pedig Summer Wade, és…

És…? Kicsoda…?

– …Damien Reid – fejezte be Smith, és szívem kihagyott egyet. Komolyan, ennek most mennyi volt az esélye?! Hogy pont őt kapom meg??

Ekkor valaki mellém lépett.

A fiú magas volt, nagyon magas. Ahogy felnéztem rá, tekintetünk találkozott – és megpillantottam az ismerős, furcsán gyönyörű szempárt. Ezúttal már jobban szemügyre tudtam venni Damient; több mint másfél fejjel volt nálam magasabb (én százhatvannyolc körül voltam, szóval ő mondjuk úgy százkilencvenöt lehetett), jobb vállán fekete, össze-visszakuszált tetoválást vettem észre – mert szaggatott ujjatlan trikót viselt. Hollófekete tincsei különleges szemeibe hulltak. Vonásai határozottak voltak, járomcsontja pedig tisztán kivehető.

– Üdv, szobatárs – mondta, majd kezet nyújtott. Hangja kellemesen mély volt, és valahogy nyugtatóan hatott.

– Üdv – ismételtem, majd elmosolyodva megfogtam a kezét. Apró jobbom eltűnt markában, de még mielőtt bármit is megfigyelhettem volna, már el is engedett.

– Na, ezzel is megvolnánk – sóhajtott Smith. – Rendezkedjetek be, fél óra múlva kezdődik az első edzésetek. Az asztalon megtaláljátok az egész kolónia alaprajzát, de azt hiszem, egyesek már tudják, hova kell jönni – pillantott Damienre.

– Természetesen, Smith őrnagy – biccentett a fiú, majd elvette a férfi kezéből a kulcsokat, és a folyosó végében lévő szobához indult. Utána léptem, de Smith karon ragadott, és a fülemhez hajolt.

– Ne feledkezz meg a szabályzatról – súgta. Összeszorítottam a fogam, és bólintottam.

Miért kell mindenkinek ezzel szívatnia? Könyörgöm, nem vagyok egy olyan ember, aki fűvel-fával lefekszik! Khm, tekintve, hogy még nem is volt rá alkalmam!

– Summer? – szólt hátra a válla fölött Damien, mire odakaptam a fejem, és követtem. Ahogy a szobaajtó elé értünk, Damien a zárba illesztette a kulcsot, elfordította, majd az ajtó egy kattanást kísérően kinyílt. Micsoda ódivatú megoldás… de sokkal jobb, mintha itt is leolvasó lenne. Azt ugyanis utáltam.

A bejárat becsukódott mögöttünk, én pedig a szoba közepére sétáltam.

Hatalmas volt. A velem szemben lévő fal felső része üvegből volt, és még egy tolóajtót is szereltek rá, ami egy erkélyre vezetett ki. Szabadság. Az üveg előtt csinos, bordó fátyolfüggöny volt, valamint az ablakok alá fekete, ornamentikás rácsot szereltek, amire égősor volt aggatva. Olyan szép volt. Régi, mégis szép.

A padló parkettázva volt, rajta pedig óriási, fehér, bolyhos szőnyeg. Annak két oldalán, a szintén fehér falakra rátolva, két franciaágy foglalt helyet, baloldalon egy bordó, jobb oldalon egy mélykék. Á, már eldöntötték, hogy melyikünk melyik ágyon fog aludni. Édes.

Mindkét fekhely mellett egy-egy sötétbarna éjjeliszekrény volt, rajtuk olvasólámpával. Az ágyak végében már rögtön íróasztalok kezdődtek – olyan íróasztalok, amik tele voltak fiókokkal. Imádtam a fiókokat. Annyi mindent el lehetett bennük rakosgatni, hogy az már eszméletlen volt!

Lerúgtam a bakancsaimat, és ráléptem a szőnyegre. Puha volt.

– Ez elképesztő – suttogtam, majd újra körbepillantottam.

– Komolyan. Honnan jöttél te? – kérdezte Damien a hátam mögül. Megfordultam, és a szemébe néztem.

– Egy börtönből – válaszoltam nevetve, majd zsákomat ledobva az ágyamra, én is lehuppantam. A fiú is lepakolt, majd félresöpört pár tincset az arcából.

– Az szívás. Nevada szar hely lehet – sóhajtott, majd elnyúlt az ágyon.

– Nem, Nevada egy jó hely, csak… az volt szar, ahol én éltem.

– Egy börtönben laktál?

– Mondhatni. De inkább nevezném árvaháznak – felkucorodtam a sarokba, és oldalra billentett fejjel néztem Damienre.

– Mi történt édesapáddal? – kérdezte, majd felém pillantott.

– Meghalt, amikor egy akcióról mentek vissza Nevadába. Anyám öngyilkos lett, amikor megtudta. A te szüleiddel mi újság?

– Sajnálom – nézett ki az ablakon, majd összeszorította a fogát. – Az én szüleim sem élnek már.

– Részvétem…

Egy ideig egyikünk sem szólalt meg. Pillantást sem váltottunk, csupán szótlanul bámultunk ki a függönnyel eltakart ablakon.

– Mindjárt kezdődik az edzés – sóhajtott Damien. – Indulnunk kellene.

– Igazad van – néztem az órámra. Felálltam, majd magamra rángattam a nemrég elhagyott bakancsokat. A fiú is belebújt saját, acélbetétes csodájába, majd fogta a kulcsokat, és kinyitotta előttem az ajtót. Micsoda úriember… rámosolyogtam, majd kiléptem a folyosóra. Damien bezárt, aztán jó erősen rávágott a falra. Szemöldök ráncolva néztem rá, de amikor az ütés helyén egy apró nyílás keletkezett, megértettem. A fiú belerakta a kulcsokat, majd visszazárta a széfet, és utánam jött.

– Mehetünk – biccentett.

– Om… nem kell az alaprajz?

– Nem.

Ja, oké. Ha ennyire egyszerű, akkor rendben.

Rohantunk tíz emeletet lefelé, ez pedig meg is felelt bemelegítésnek. Mire leértünk, kissé kifáradtam, de az adrenalin szintem már jócskán az egekben járhatott. Damien futva indult neki a földútnak, követtem, végül pedig egy hosszúkás, földszintes pavilonszerűség előtt fékeztünk le. A fiú kinyitotta az ajtót, és konkrétan beestünk az órára.

– Késtetek – állapította meg Smith. Rajtunk kívül még tízen voltak a helyiségben, és egy kört alkottak. Az őrnagy ezúttal hozzájuk fordult. – Szorítsatok helyet nekik.

Damien, és egy alacsony másodéves srác közé kerültem.

– Na. Akkor kezdjünk is hozzá – Smith kiállt a körből, és fájdalmas lassúsággal kezdett mögöttünk sétálgatni. – A mai nap arról fog szólni, hogy felmérjétek egymás korlátait. Pontokat gyűjtötök majd, tehát minden megnyert menet egy pontot jelent. Aki nap végére a legtöbbet szedi össze, annak jutalom jár.

– Milyen jutalom? – kérdezte Damien elvigyorodva.

– Az egyelőre maradjon az én titkom – vágta rá Smith, majd megfogott egy, a falnak támasztott, kék matracot. – Melegítsetek be rendesen.

Jó. Nemes egyszerűséggel kiálltam a körből, és miután levettem a cipőmet és a zoknimat, nekifogtam nyújtani. Időközben észrevettem, hogy rajtam kívül senki sem csinál semmit – hanem engem figyel.

– Na, jó – álltam fel. – Mi van?

Észbe kaptak, majd elfordultak, és magukkal kezdtek foglalkozni. Kivéve Damient. Ugyanis ő odajött mellém, és megszólalt.

– Hozzá kell szoknod – kezdte halkan.

– Miért kell? – kérdeztem vissza, miközben újra leültem, és előrehajolva átöleltem a talpam. A fiú követte a példámat, és hogy szemünk egy magasságban maradjon, elkapta a lábát.

– Mert nem fognak leállni a bámulásoddal. Évente konkrétan kétszer látnak nőnemű embert. Akkor, amikor kiengedik őket a kolóniájukból, hogy siklóval egy másikba utazzanak, és „ismerkedjenek”, másodszor pedig akkor, amikor hazaérnek, és üdvözlik az anyjukat. – magyarázta, mire felkuncogtam.

– Szegények…

Amikor bemelegedtem, nadrágomat térdig tűrtem, majd hajamat lófarokba kötöttem.

– Készen vagytok már? – kérdezte Smith. – Mert lehet ám idegyűlni! – intett, mi pedig körülálltuk a szivacsot, amit középre húzott. – Na. Az első meccs Summer és Adrian között fog lejátszódni.

– Bocsánat, de muszáj elsőnek lennem? – kérdeztem leplezetlen félelemmel.

– Ja, és nekem miért kell verekednem először vele? – szólalt meg egy srác Damien mellett kettővel. Akkor ő Adrian.

– Mitől félsz, ő csak egy lány – legyintett Smith. Eltátottam a számat.

– Már elnézést, de ezt kikérem magamnak – léptem előre. Adrian félszegen elmosolyodott, majd felugrott a szivacsra.

– Hát jó, de nem fogok kesztyűs kézzel bánni veled, csak ezért, mert lány vagy – nevetett, majd tett pár bokszoló mozdulatot.

– Nem hiszem, hogy szükség lesz rá – vontam vállat, majd felálltam vele szemben. Kiropogtattam az ujjaimat, és kaján vigyort villantva felsóhajtottam.

– Hajrá emberek, ne fogjátok vissza magatokat – mondta Smith, aztán kiadta a parancsot. – Mehet!

Nem mozdultam. Mindig bevárom, hogy az ellenfél támadjon – mert akkor megadom magamnak a védekezés lehetőségét.

– Hölgyeké az elsőbbség – mondta Adrian. Fenébe. Tekintetem elsötétült, majd lehunytam a szemem, és újra sóhajtottam. Vakon vittem be az első rúgást, de ez még csak az elterelés volt. Ahogy a fiú elhajolt előle, pilláim azonnal felpattantak, és leguggolva átbújtam a terpesze alatt. Villámgyorsan pördültem meg, majd hátulról megragadtam Adrian karjait, hátrarántottam, és térdemet hirtelen lapockái közé ékeltem. A fiú előretántorodott, én pedig kihasználtam az alkalmat, és a bokáját megfogva hasra döntöttem. Felnyögött, de már nem tehetett semmit. Kezeit szorosan tartva a földhöz szegeztem, így meg sem tudott moccanni.

Mindez pár másodperc alatt játszódott le.

– Summer – hallottam meg Smith hangját. – Most már elengedheted.

– Ja, bocsi – álltam fel Adrian pedig karjait dörzsölgetve ülésbe tornászta magát.

– Hallod, ez durva volt – nyögte, majd feltápászkodott, és visszaállt a többiek közé.

– Nos? – tárta szét a karját Smith. – Ki akarja még valaki próbálni? – Micsodát? Engem?

Mindenki feltette a kezét. Na, ne már, gondoltam.

– Tiétek a pálya – lépett hátra a férfi, majd halkabban odaszólt hozzám. – Aki le tud győzni, azzal fogsz edzeni. A lényeg, hogy minél tovább kitarts.

Hm. Szóval tulajdonképpen kiválaszthatom azt, akivel én edzeni szeretnék. Ez így már jobban tetszik. A szivacsra egy random sorrend szerint lépkedtek fel az emberek, és mindannyian csak lekecmeregtek róla. Szerettem ezt csinálni – és ráadásul jó voltam benne.

Egy idő után elfogytak az kiüthető lehetőségek. Körülnéztem, tekintetem pedig találkozott az egyetlen, még ép pillantással.

A többiek utat engedtek Damiennek, hogy bakancsát lerúgva felugorhasson a szivacsra. Ezt pár másodperc alatt meg is tette, és a helyzet így már korántsem tűnt olyan fényesnek, mint a többiek esetében. Nem hagyhattam, hogy ő nyerjen. Ha már mindenki más ilyen nyomi volt, nehogy már ő legyen az, aki nem…!

De tudtam, hogy ő nem az. Ő nem lehetett az.

Damien volt az egyedüli, aki nem engedte át a támadás lehetőségét. Egyszerűen csak elindította lábát a fejem felé, és még időben emeltem fel a kezem, hogy kivédjem. De akkor már egyből ütött is, és gyomorszájon talált. Egy pillanatra megállt az idő.

Na, ne. Most komolyan megütött? Ráadásul úgy, hogy fájjon?

Lassan, észrevétlenül megmarkoltam a csuklóját, rántottam rajta egyet, így a fiú kissé előregörnyedt, én pedig könnyedén átguggolhattam tetkózott jobb válla fölött. Neki háttal értem földet, majd hirtelen a bordái közé könyököltem. Felnyögött, én pedig megpördültem a tengelyem körül. Ő is ezt tette. Újra szemtől szemben álltunk egymással, tekintetében tűz lobbant.

Megpróbálta kirúgni alólam a lábam, de nem sikerült neki, ugyanis egy ugrással a másik oldalán teremtem. Már majdnem nyertem, gondoltam. Nem kellett volna, mert így kizökkentem, és Damien újabb találatot vitt be – ezúttal ágyékon.

Ahogy térde combjaim közé csúszva hozzám ért, felnyikkantam.

Ezzel átlépett egy határt.

A srácok a háta mögött füttyögni kezdtek, Damien pedig a derekamra téve a kezét, lassan leengedte a lábát.

– Győztem – súgta a fülembe önelégülten.

Ez egy aljas húzás volt, gondoltam.

Hátráltam pár lépést, majd megfordultam. Ujjaim ökölbe szorultak, majd hirtelen kinyújtott kézzel megpördültem. Tenyerem hangosan csattant az arcán, aztán újra elfordulva leugrottam a szivacsról.

– Smith – szóltam az őrnagynak, aki épp az imént engedett össze két másik srácot. Mellém lépett, majd kérdőn nézett rám. – Nem akarom, hogy vele kelljen közösködnöm – sziszegtem.

– Damien messze a legjobb – mosolyodott el. – Csodálkoztam volna, ha te nyersz.

– De ez nem volt… tisztességes.

– Ki mondta, hogy majd élesben is mindenki tisztességesen fog viselkedni veled?

Igaza volt. Teljes mértékben.

– Summer, tőle újat tanulhatsz. Fogadd meg a tanácsom, és hagyd érvényesülni – mondta végül, majd visszament, hogy végignézze az ütközetet.

Szerintem érvényesül ő magától is, nem kellek ahhoz én. Egyszerűen csak nem fogok beleszólni, és mindenki jól jár.

***

Ahogy végeztünk a meccsekkel, Smith felállított minket egy sorba, majd elénk lépett.

– Nos, a mai napnak vége – sóhajtott a férfi. – Kihirdetném győztesünket, aki mindenki nagy meglepetésére nem más, mint Damien; gratulálok.

– Az nem olyan biztos – szólalt meg egy srác a bal szélről.

– Nem-e? – ráncolta szemöldökét Smith. – Talán visszavágót akarsz tőle? Mert támogatom.

– Én? Dehogy – tette fel a kezét, majd felém biccentett. – Ő viszont szerintem nagyon is bosszúra szomjazik.

– Isten ments – ráztam a fejem. Nem akartam újra megalázkodni.

– De Summer, csak egy ponttal vagy lemaradva. És ez a meccs mehetne kettőre! Akkor akár még győzhetnél is! – nézett a szemembe. Damienre pillantottam, aki ekkor lehajtott fejjel elvigyorodott. Bunkó.

– Viszont én nem akarok nyerni.

– Mi van, talán félsz? – Damien felemelte a fejét, kezeim pedig ökölbe szorultak. Én? Félni? Dehogy. Csupán nagyon, de nagyon nem érdekem az, hogy leégjek egy csapat soviniszta hímnemű előtt.

– Erről szó sincs – sziszegtem.

– Akkor? – kérdezte Smith. – Nincs vesztenivalód.

De, van – a méltóságom, gondoltam. Felsóhajtottam, majd előrelépve lerúgtam a cipőmet.

– Ez az, Summer, jól van – csapta össze a tenyerét az őrnagy, aztán a szivacshoz ment, és intett, hogy kövessük. Damien felállt az egyik végébe, én a másikba. A többiek körbeülték a csatateret. – A meccs akkor két pontra megy, addig, amíg egyikőtök padlót nem fog. Világos? – nyomatékosította Smith, én pedig gondolatban hálát adtam az égnek, hogy nem lehet „csalni”.

Smith kilépett a tűzvonalból, majd kiadta az indítóparancsot.

Lehunytam a szemem, koncentráltam, végül, amikor felpillantottam, annyit láttam csak, hogy Damien ökle vészesen közeleg az arcom felé. Éppen hogy sikerült kitérnem előle, de már kaptam is a következőt. Ezúttal a fiú lábra ment – én viszont fejre. Elővettem apámtól tanult, legjobb taekwondo tudásomat, és megpördülve fejbe rúgtam. Ő estében megragadta a bokám, így magával húzott, viszont amikor a földre zuhantunk, azonnal kapcsoltam, és sarkammal orrba nyomtam. Erre már elengedett, én pedig egy ninjás vetődéssel időt nyertem magamnak.

Ahogy Damien felállt, már ütött is – lefogtam a kezét, és másik öklömmel állcsúcson majd combon vágtam, ezután felpöcköltem az orrát, így mögé kerülve befogtam a száját, és a földre rántottam. Alkaromat a nyakának nyomva a földön tartottam.

Síri csend.

– Egy – számolt Smith – Kettő… há…

Damien hirtelen oldalba térdelt, én pedig felnyögtem. Eleresztettem, majd amikor a fiú lelökött magáról, a lendülettel egy hátra bukfencen keresztül kézenállásba toltam magam, és talpra ugrottam. Bal bordáim sajogtak, de most nem foglalkozhattam ezzel. Ugyanis Damien hirtelen vállon ragadott, egyszer hasba rúgott, én pedig az újabb fájdalomtól kissé előre görnyedve balommal lerántottam magamról, és jobb kezem tövével, felfelé ütve izomból képen vágtam.

A fiú hátratántorodott, majd orrához kapott.

– Mi a… – morogta.

Vérzett. Miközben megtörölte tenyerét, rám tekintett. Én szaporán szedve a levegőt, fürkészve néztem vissza rá, és meglepetésemre elmosolyodott.

– Nyertél – mondta, aztán leszakított egy darabot fekete trikója aljából, és elkezdte felitatni a vért az orra alól.

– Ne haragudj – léptem előre. – Én nem akartam…

– Ügyes vagy – jelentette ki a szavamba vágva. Smithre sandítottam, ő viszont csak elismerően biccentett egyet, és olyasféle „látod, megmondtam” pillantást küldve felém, rám kacsintott.

A végén mindenki odajött hozzám gratulálni. Kínosnak éreztem, ugyanis szerintem valakit megverni nem olyan nagy érdem… amikor pedig kimentek az épületből, az ajtóba állva néztem utánuk. Pár pillanat múlva Damien jelent meg mellettem.

– Bocs az orrodért – motyogtam.

– Semmiség – vont vállat. – Előfordult már.

– Abban biztos vagyok.

Ahogy összenéztünk, röviden felnevetett, én pedig elmosolyodva megráztam a fejem, és elindultam a szállás felé.

– Amúgy, ugye vágod, mit csináltál? – pillantott rám, mire megilletődtem.

– Valami problémád van? – kérdeztem vissza, mire védekezőn feltette a kezét.

– Dehogyis! Csak arra akartam felhívni a figyelmed, hogy mi a neve annak, ahogy verekszel.

Továbbra is értetlenül néztem rá, mire elmosolyodott.

– Krav maga.

– Az mi? – ráncoltam a szemöldököm.

– Egy magyar találta ki, Imi Lichtenfeld. A menekülésen alapul, és a lényege az, hogy nemtől és testalkattól függetlenül meg tudd védeni magad. Kitől tanultad?

– Az apámtól. Azt mondta, ha bekerülök, hasznát veszem majd a kiképzésen – töprengtem. – És milyen igaza lett…

– Summer! – kiáltott fel mögöttünk valaki. Hátranéztem, és a három, vonatos balekot pillantottam meg utánunk futni. Amikor mellénk értek, Kyle szólalt meg.

– Azt hallottuk, nyertél – vigyorgott, majd tekintete megállapodott Damienen. – Ő miért van veled?

– A szobatársam – néztem a jobbomon sétáló Damienre.

– Komolyan? – kerekedett el Scott szeme, mire felnevettem.

– Igen, komolyan – válaszoltam.

– Kis szaros – motyogott Colin szinte némán. Egy micsoda?

– Hogy mondtad? – állt le hirtelen Damien; ezek szerint ő is meghallotta. Egy emberként álltunk meg, és fordultunk hátra a fiúhoz. Fenyegetően előrelépett, kezei ökölbe szorultak. – Hm?

– Nem mondtam semmit – tagadta a szöszi, de hiába. Damien galléron ragadta a nála egy fejjel alacsonyabb srácot, és egész közel rántotta magához.

– Mondd még egyszer, és esküszöm, megöllek – sziszegte, és ekkor éreztem meg, hogy ha nem cselekszünk, Damien valóban félholtra (vagy teljesen holtra) veri Colint.

Damien karjára tettem a kezem, és éreztem, ahogy minden izma megfeszül.

– Elég – szorítottam meg. – Colin nem akart bántani.

– Én viszont mindjárt fogom – érkezett az egyértelmű válasz.

– Haver, szerintem kérj bocsánatot – tanácsolta Scott, Damien pedig szinte vicsorogva felnevetett.

– Az nem megy – mondta végül. Ujjait szorosabbra fonta Colin ruhájának nyakán. Na, jó.

Nem akartam, hogy verekedés legyen belőle – mert volt egy erős megérzésem azzal kapcsolatban, hogy a szöszke nem élné túl.

– Félreérted – nyögte Colin, Damien pedig már emelte a kezét, amikor hirtelen felindulásból gyorsan közéjük furakodtam, hogy ne tudja megütni. Azonban nem is tágított; így beszorultam két barom közé.

Megpróbáltam lefejteni Damien ujjait Colin gallérjáról, majd amikor elengedte, hátrafelé lépkedve taszigálni kezdtem. Komolyan, olyan volt, mintha egy egytonnás kődarabot akarnék eltolni. Végül muszáj volt gyomorszájon könyökölnöm, hogy megrezdüljön.

– Mozdulj már! – morogtam, és hátammal még utoljára nekifeszültem a mellkasának. Damien idegesen fújt egyet, majd ellépett mögülem. Megfordult, majd elindult az ellenkező irányba. – Sajnálom – tátogtam Colinnak, aki csak sokkolt pillantással biccentett, és a másik kettő támogatásával eltűnt az egyik épület mögött.

Én Damien után futottam, aki már messze járt. Amikor beértem, karon ragadtam, és szembefordítottam magammal.

– Ez meg mi volt? – kértem számon. Lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. – Na, most már nem akkora a szád?

– Kis szaros – pillantott fel. – Ezt mondta.

– És akkor meg mi van? Előfordul.

– Nem. Nem érted – sóhajtott, majd továbbment. Követtem.

– Megérteném, ha elmagyaráznád.

– Van egy olyan érzésem, hogy ezt nem most fogod megtudni.

– Akkor legalább kérj bocsánatot Colintól – jelentettem ki, mire megállt, és tekintetét az enyémbe fúrva összeszorította a fogát.

– Nem – mondta egyszerűen, én pedig lemondóan megráztam a fejem.

– Miért nem?

– Mert csak.

– Ez nem válasz!

– De igen. Valószínűleg akkor egyedül a te agyad fogja fel malackaként meg szivárványként – vágta rá. Au.

Aznap másodszorra pofoztam fel Damien Reid-et. Ez a stílus egyszerűen tenyérbe mászó volt, és úgy tippeltem, hogy ez az arc nem igazán tudja kezelni azt, hogy a lányoknak is vannak érzései. Lehet, hogy soha az életben nem volt dolga még nőneművel, de ha mégis, akkor annak biztos nem volt jó vége.

– Ezt meg miért kaptam? – háborodott fel az arcát dörzsölgetve.

– Mert csak!

– Ezzel nem jutottam előrébb.

– Mert a te agyad olyan egyszerű, hogy képtelen felfogni, ugye? – tártam szét a karom, mire vádlón felém bökött.

– Nem erre céloztam, ezt te is tudod – súlyát jobb lábáról a balra helyezte, majd a mellkasa előtt összefont kézzel felszegte a fejét.

– Most talán nem. De két másodperce még igen.

– Csak nem értettem, miért olyan fontos tudnod, mi volt a bajom Colinnal.

– Tudom, hogy mi volt a bajod. Az, hogy kis szarosnak nevezett, vagy nem? – ráncoltam a szemöldököm.

– De igen – halkult el. Egy kis ideig csak álltunk egymással szemben, egyikünk sem szólt. – Nem vagy éhes? Mert… már ilyenkor már készen szokott lenni a vacsora.

– Akkor menjünk. A sikló óta nem ettem semmit.

***

Damien egy földszintes épülethez vezetett, ahonnan valamilyen furcsa, édes illat szűrődött ki. Egy leheletnyi alkoholt is éreztem benne, és ahogy az ajtóhoz értünk, belém csapott a felismerés – rum. Valamint éreztem még hús szagát is, de az elenyésző volt a másikkal szemben.

A fiú előreengedett, majd amikor beléptem, a legtöbb tekintet rám szegeződött. Megszeppenten fagytam le, de Damien a konyhapult felé kezdett tuszkolni, ezzel meggátolva, hogy sorra végigmérjek mindenkit.

– Ez számukra kihívást jelentene – hajolt a fülemhez. Ahogy álla súrolta az arcomat, finom borzongás vándorolt végig a testemen, égető nyomot hagyva maga után.

– Igen? – pillantottam fel rá, miközben elvettem egy tálcát, és beálltam a sorba egy szőkésbarna srác mögé. A rumillat egyre intenzívebb lett, és nem tudtam megállni, hogy ne kukucskáljak. A tag előttem azonban túlságosan is magas volt, így nem láttam ki. – Minek van ilyen illata? – kérdeztem Damientől.

– Rumos tea – válaszolt. – Ellazít, és megnyugtat egy fárasztó nap után.

– Az most biztos jól jönne.

– Te viszont nem kaphatsz.

– Miért? – ezúttal hátrafordultam, és szemöldök ráncolva néztem fel rá.

– Mert kicsi vagy – jelentette ki egyértelműen.

– Nem is igaz.

– De igaz. Még bőven nem múltál el tizennyolc.

– Te talán igen?

– Igen.

Hm…

– Akkor nem kellene már harmadikosnak lenned? – húztam résnyire a szemem.

– Év vesztes vagyok – vont vállat, majd állával előrebökött. – Körülbelül három méter van közted meg a srác között.

Ezt enyhe célzásnak vettem, úgy hogy fújtatva továbbmentem.

– Van ötleted, milyen kaját kapunk? – nyakamat nyújtogatva kilestem oldalra, de ezúttal sem láttam semmit.

– Cordon bleu-nak tippelem, de lehet az is, hogy sima bécsi szelet.

– Mi az a… cordon bleu?

– Te nem tudod, mi az a cordon bleu? – kérdezte elképedve, én pedig megráztam a fejem. – Hű, akkor majd egyszer kérek neked. Az a világ legfinomabb kajája.

– Köszi – mosolyogtam rá. – Bár… az nem az a fura rántotthusiszerűség, ami töltve van?

– De igen – derült fel. – És ettél már olyat?

– Nem – vallottam be, Damien pedig lemondóan felsóhajtott. Elvigyorodtam, majd amikor a sor megindult, én is továbbállhattam. Az ételablakhoz érve szemem megakadt valakin.

A vacsorát egy duci hölgyemény osztogatta, és amikor rám pillantott, a szája elé kapta a kezét.

– Jaj, drágám, végre egy ifjú hölgy! – kiáltott fel. Hangja mézédes volt, viszont annyira feltűnő, hogy újra magamra vonzottam a tekinteteket. – Istenkém, de örülök magácskának! Mindig csak a fiúk, meg a férfiak, de most, édesem, láthatok egy ilyen csodálatos teremtést!

– Carrie, szerintem… - állt mögém Damien, de a nő a szavába vágott.

– Mr. Reid, maga csak fogja be szépen a lepénylesőjét! – rázta meg fenyegetően az ujját az apró asszony. Máris megkedveltem, pedig még egy szót sem szóltam hozzá. – Hagyja békén!

– Jól van, Carrie, ahogy akarja – mosolyodott el. Az imént Carrie-nek nevezett konyhásnő visszafordult hozzám, és megfogta a kezem.

– Komolyan, egy megváltás, hogy itt tetszik lenni – bólogatott a szemembe nézve.

– Köszönöm, asszonyom – válaszoltam zavaromban.

– Szólítson csak Carrie-nek, ahogy minden ficsúr ebben a borzadály épületben – legyintett. – Dupla adag teát kap, rendben? – csillant fel a szeme, mire felnevettem.

Damien habozás nélkül húzta el kezemet Carrie-étől, majd gyorsan a tálcámra tett egy kést, egy villát, meg egy tál rántott húst rizzsel, majd lökdösni kezdett maga előtt.

– Na, de kérem szépen! Hát már társalogni sem lehet? – háborodott fel Carrie.

– Majd kap az enyémből – válaszolt Damien, majd a saját tálcáját is telepakolva utánam jött. Bocsánatkérően pillantottam vissza a nőre, aki csak azt tátogta: ezek a férfiak, azután a Damien után következő alany felé fordult.

– Ez nagyon szemét dolog volt – sziszegtem. – Mindig így viselkedsz vele?

– Nem, egyáltalán nem – rázta meg a fejét.

– Akkor többet ne is beszélj vele ilyen hangnemben! Ő az idősebb, szóval neked kell tiszteletet tanúsítanod iránta.

– Na persze – horkant fel, mire felkuncogtam. – Mindegy.

Leültünk egy még üres asztalhoz, majd nekifogtunk enni. A husi nagyon finom volt, a rizs kicsit ragadt, de jól illett a feltéthez. Idő közben szemeztem Damien rumos teájával, de a fiú minduntalan távolabb rakta tőlem.

Vajon finom lehet?, gondoltam a gőzölgő bögrére pillantva, és mélyen beszívtam a rum édes illatát.

– Jól van, kis alkesz, ennyi elég volt – mosolyodott el Damien, majd felemelte az italt, megfújta, és egy húzással megitta. Elkerekedett szemmel néztem rá, és amikor sóhajtva letette az üres bögrét, elvigyorodott.

– Nem vagyok alkesz – karba fontam magam előtt a kezem, és lenyeltem a számban lévő, félig megrágott húsfalatot.

– Legalább tudod, mit jelent? – ráncolta a szemöldökét.

– Nem, de biztos, hogy nem vagyok az! – jelentettem ki határozottan, mire Damien felnevetett.

– Annyit tesz, alkoholista. És igenis az vagy, mert egész vacsora alatt a piámat stírölted.

– Ez nem jelent semmit.

– De. Azt, hogy legszívesebben egy lecsúszott kis alkesz lennél – száját ezúttal gunyoros félmosolyra húzta, kezeim pedig ökölbe szorultak. Istenem, hogy mennyire fel tudott idegesíteni!

– Inkább te vagy az, mert te meg is ittad – az kiürült porcelánbögrére sandítottam, de Damien csak megvonta a vállát.

– Én elmúltam tizennyolc. Te még nem.

– Persze, és ez mindent megmagyaráz! Akkor megyek, és hozok magamnak egyet.

Felálltam az asztaltól, és mielőtt a fiú bármit is mondhatott volna, villámgyorsan elindultam Carrie pultja felé.

Egy óriási adag, gőzölgő innivalóval tértem vissza, és ahogy leültem Damien elé, elégedetten elmosolyodtam, ő viszont csak rosszalló pillantásokkal méregetett.

– Ez nem túl jó ötlet – ráncolta a szemöldökét.

– Honnan tudod? – kérdeztem, majd felemeltem az asztalról a bögrét. Megszagoltam, és boldogan elmosolyodva megkóstoltam.

Az első korty égető lassúsággal csúszott le a torkomon, és ettől megborzongva lehunytam a szemem. Ami azt illeti – nagyon finom volt. Amint ezt kivégeztem, másik bögre került az asztalra. Aztán még egy. Majd még egy… végül már negyedszerre álltam volna föl, hogy újabb adagot szerezzek, de hirtelen megszédültem, és visszahuppantam a székre. Értetlenül pillantottam körbe, tekintetem pedig megakadt Damienen, aki lehajtott fejjel röhögött.

– Most meg mi van? – kérdeztem, a mondat közepén idétlenül felfelé emelve a hangsúlyt. A fiú csak tovább nevetett, én pedig rávágtam a karjára, hogy felhívjam magamra a figyelmét. – Ha? Mi az, seggfej?

– Seggfej? – kérdezett vissza fuldokolva. – Becsíptél – kuncogott.

– Én ugyan nem – ráztam meg a fejem, de azonnal bele is sajdult. – Ennyitől nem lehet… becsípni.

– Figyelj, ennek a cuccnak a fele rum. Akkor most gondolj bele, hogy mekkora adagot is hoztál magadnak…

– Várj, ez túl magas – vágtam a szavába, és összeszorított szemmel a halántékomat kezdtem masszírozni.

– Szerintem aludnod kellene – tanácsolta.

– Jó – felálltam, majd lassan botorkálva elindultam a kijárat felé.

– De várj… hé! Hová mész? – kiáltotta mögöttem Damien.

– Aludni.

Hirtelen egy kéz ragadott derékon, én pedig fogalmam sincs miért, de elvigyorodva belesimultam az érintésbe. Az illető vállának döntöttem a fejem, és hagytam, hogy az terelgessen.

– Kellett neked már az első napodon berúgni. – duruzsolta egy kellemes, mély hang. Nem tudtam beazonosítani, de így is megőrjített. Csak sejtéseim voltak arról, kinek a karja ölelhetett át így, ki súghatta a fülembe az iménti szavakat, de egyikben sem lehettem teljesen biztos.

Halványlila gőzöm sem volt arról, meddig sétáltunk, de egy idő után azt észleltem, hogy a lábam már nem éri a földet. Az a valaki ugyanis vitt engem.

Egy kis idő elteltével valami puha került alám, majd pár pillanattal később fölém is. Fejem oldalra billent, és éreztem, ahogy szám elnyílik, de nem tudtam ellene semmit tenni, ugyanis elnyomott az álom.

***

– Jó reggelt kadétok!

Az ajtó fölé szerelt apró hangszóróból Marshall hangja csendült fel. Nem volt olyan hangos, de ahhoz pont elég volt, hogy felébresszen.

Ahogy ülésbe tornásztam magam, fejembe éles fájdalom nyilallt, és azonnal visszahanyatlottam a párnára. A másik ágyon Damien is megmozdult, majd felülve megdörzsölte a szemét.

– Készülődjetek, aztán induljatok le reggelizni! Van egy órátok – tette még hozzá Marshall. Én a halántékomat masszírozva újra megkíséreltem a függőleges testhelyzetet, de nem jött össze.

– Szar a másnaposság, ugye? – kérdezte Damien rekedtes hangon.

– Neked is jó reggelt – nyögtem. A fiú halkan felnevetett, majd kikászálódott, és ásítva nyújtózkodott.

– Ja, valami olyasmi – sóhajtott, én pedig rápillantottam. Abban a pillanatban elállt a lélegzetem.

Haja összevissza meredezett, sárga szeme kipihentségről árulkodva csillogott. Ahogy végigjárattam tekintetem meztelen felsőtestén, meglepődve jöttem rá, hogy hasa hat, gyönyörűen kidolgozott kockából áll, bicepszén csak úgy feszül a tetkó, hátán pedig, ahogy sétált, izmai egyenletesen húzódtak vagy ernyedtek el. Csak egy térdnadrágot viselt, de akkor úgy éreztem, még az is sok volt.

Tökéletes, gondoltam.

– Mi az? – nézett rám, amikor megállt előttem.

– Mi? – kérdeztem vissza, mire nevetve megrázta a fejét.

Komolyan sikerült megbámulnom?!, ijedtem meg. Nem lehetsz ilyen bolond. A párnám alá túrva magamhoz öleltem azt, és belefúrtam arcom a puhaságba. Kezem azonban megakadt valamiben.

Ezúttal tényleg felültem, és kihúztam a kezem – és vele együtt azt a valamit is. Egy boríték. Aminek hátára a nevemet írták, ráadásul apám írásával!

Azonnal feltéptem, majd olvasni kezdtem.

Kislányom!

Tehát elkezdted megtalálni a nyomokat, amiket hátrahagytam Neked. Ezzel a levéllel ugyanis már elindulhatsz, hogy a többit is megtaláld.

Ha minden a terv szerint halad, Damient kellett szobatársul kapnod.

Te jó ég, mit tudott apu…? Megrökönyödve folytattam.

Igen, tudom. Fogalmad sincs, honnan veszem ezt, de majd megérted. Szóval, még mielőtt találgatni kezdenél, elmondom, hogy én intéztem így.

Amikor az első reggeleteken Damien felkel, ne bámuld meg. Nem szereti. Biztos vagyok benne, hogy felkelti majd az érdeklődésed, de gondolj csak a szabályzatra… – hát, apu, ezzel elkéstél. De… honnan…? – És még azelőtt, hogy meglepődnél, ezt is honnét tudom, már meg is bámultad, pedig mondtam, hogy ne tedd. – hahaha, köszi. – Nos. Térjünk a tárgyra. Reggeli előtt Damien bemutat majd egy barátjának, akitől jó, ha távol tartod magad. Még korábbról ismertük egymást az apjával, de olyan ember volt, akiben még ma sem tudnék megbízni.

Mindegy. A továbbiakban, ugye, kiképzésben lesz részed – én pedig segíteni fogok Neked. Az ágyaddal szemben lévő íróasztal fiókjába egy videó lejátszót tettem. Hatféle gombja van (on-off, jobbra, balra, fel, le, indít-megállít), szóval könnyű rajta kiigazodni. Mellékelve van hozzá töltő (ez még akkumulátoros), a szobátok pedig úgy van felszerelve, hogy konnektort is találsz, amiben feltöltheted.

A videókra mozdulatsorokat vettem fel, hogy könnyebben tanulhass – ráadásul előnyre is szert tehetsz. Mától kezdve minden napra egy videó van, egészen a kiképzés végéig; ez összesen ezernégyszáz videót jelent. Igaz, hogy a négy éved ezernégyszázhatvanegy napos lenne, de hatvanegyet kikérhetsz. Ebből látszik, hogy milyen kevés szünetetek van… ezt viszont érdemes beosztani: havonta egy-két nap. Rémes.

A levél végére értél. Most vedd elő a lejátszót, és nézd meg az első videót. Azon még csak duma van, de fontos duma.

U. i.: A lejátszóval te is fel tudsz venni bármit, ha úgy adódna.

Sok sikert kívánok, Apa.

A fejfájással nem is törődve azonnal kiugrottam az ágyból, és az asztalhoz szaladtam. Észrevettem, hogy Damien már rég bevetette magát a fürdőszobába – így könnyűszerrel megnézhetem a videót.

Nagy levegő, ééés…

Kinyitottam a fiókot, és tényleg. Az ezüstösen csillogó valami ott volt, majd ahogy kivettem, és visszavittem az ágyhoz, leültem, és bekapcsoltam. Egy Sony felirat jelent meg a képernyőn, gondoltam, az a márkajelzés. Ahogy megforgattam a kezemben, észrevettem, hogy a hátoldalán van valami, ami úgy néz ki, mint egy apró szem. Amikor bebootolt, ez a szemecske kiemelkedett, majd kinyílt, és egy lencsét pillantottam meg. Visszaforgattam, és egymás alatt számokat pillantottam meg – felsorolásszerűen.

Most vedd elő a lejátszót, és nézd meg az első videót. A válasz logikus volt. Ráálltam az egyesre, majd megnyomtam a play gombot.

A kijelzőn apu jelent meg, szívem pedig kihagyott egyet.

– Summer, örülök, hogy ismét találkozunk. Nagyon hiányzol ám – nevetett fel. – Sajnálom, hogy nem lehetek ott veled. Lélekben viszont örökké melletted leszek, bármi történjék.

Könnyek szöktek a szemembe, szám sarka lefelé görbült.

– Mit csinálsz?

Damien hangja visszarántott a valóságba. Hirtelen leállítottam a videót, és meredten néztem a fiúra.

– Semmit – hazudtam.

– Ki az ott? – biccentett apu arca felé.

– Senki.

– Pedig nekem igenis valakinek tűnik. És mi az a teleírt papír?

– Semmi közöd hozzá – résnyire húztam a szemem, és összeszorítottam a fogam.

– Szobatársak vagyunk – jelentette ki.

– És akkor mi van?

– Mutasd meg!

– Nem.

– Nem? – ráncolta a szemöldökét.

– Nem! – ismételtem, majd közelebb lépett, és leült velem szemben.

– De.

– Miért érdekel?

– Csak úgy. Sose láttam még ilyet – rázta meg a fejét, majd elmosolyodva a levél felé intett. – Azt te írtad?

– Nem – vontam meg a vállam. – Apukám.

– És miért vagyok benne?

Elkerekedett szemmel magamhoz szorítottam a levelet.

– Nem is vagy benne – motyogtam.

– De hát láttam leírva a nevem. Kétszer is – ráncolta a szemöldökét.

– Biztos hallucináltál.

– Nem szoktam hallucinálni.

– Vagy talán csak sokat ittál abból a rumos teából – vágtam rá.

– Hadd emlékeztesselek. Aki benyomott, az te voltál, nem én. Szóval add ide.

– Nem.

– Nem?

Hatásszünetet tartottam, majd felsóhajtottam.

– Nem.

– Fura vagy – mondta, mire félszegen elmosolyodtam.

– Kösz az infót – válaszoltam, majd felálltam, és a fiókhoz sétálva visszaraktam a lejátszót, mellé pedig a levelet. – Na, jó, én összeszedem magam. Ha hozzá mersz nyúlni – néztem rá jelentőségtejesen – esküszöm, hogy megöllek.

– Nyugi, egy ujjal sem érek hozzá – vigyorgott, én pedig a cuccomat összeszedve beoldalogtam a fürdőbe.

Minden makulátlanul fehér volt. A velem szembeni falon két hosszú polc volt egymás alá felszerelve, rajtuk mindenféle tubusokkal. Aj, pedig hoztam magammal tusfürdőt…

Volt zuhanykabin és kád is, de mivel otthon a kabin volt az egyetlen lehetőség, ezért a másik verzió mellett döntöttem.

A fürdő csodákat művelt a fejemmel. Mire kimásztam és megtörölköztem, a fájdalom szinte teljesen elmúlt, és annyira felfrissültem tőle, hogy akár egy tankkal is elbírtam volna.

Amikor felöltözve kiléptem a fürdőszobából, elállt a lélegzetem. Ugyanis Damien az én levelemet olvasta.

– Te! – kiáltottam rá. Összerezzent, majd amikor rám pillantott, elvigyorodva kiöltötte rám a nyelvét. Gyerekes…

Mellette teremtem, és tiszta erőből felképeltem.

– Hé! – szemöldöke felszaladt, én pedig idegesen fújtatva kikaptam a kezéből a papírt.

– Megmondtam, hogy hagyd azt békén! Te pedig nem hallgattál rám, szóval így jártál!

– De ez akkor is durva volt – dörzsölte meg az arcát.

– Nem fogok bocsánatot kérni. Amúgy… – hajtottam le a fejem. – Meddig jutottál?

– Az utolsó mondatot olvastam, amikor kijöttél.

A pitlibe, gondoltam. Miért kell mindenbe beleütnie azt a formás kis orrocskáját?

– És? – kérdeztem.

– És? Be akarok szállni – jelentette ki.

– Micsoda? Szó sem lehet róla.

– Miért?

– Mert ezek az én előnyeim – vágtam rá.

– De a szobatársam vagy.

– És akkor mi van?

– Nem nagyon tudsz mással gyakorolni – vont vállat.

– Menj már a fenébe!

Elpakoltam a cuccokat, ekkor pedig Marshall figyelmeztetett minket, hogy öt percünk van reggeli előtt.

Damien kinyitotta előttem az ajtót, majd ő is utánam jött. Már többen kint járkáltak a folyosón, egyesek lefelé igyekeztek, mi pedig hozzájuk csatlakoztunk.

– Hé! Dam! – kiáltott fel mögöttünk valaki. Damien hátrafordult, majd elvigyorodott. Egy, Damiennél valamivel alacsonyabb srác ért be minket. Szeme szinte fekete volt, haja pedig tejföl szőke volt. Ahogy megpillantott, széles mosolyra húzta száját. – Ki a kis barátnőd?

– Summernek hívják – válaszolt, majd összeütötték öklüket, ekkor pedig kiértünk az épületből.

– Á, ő az a kis integrációs – csillant fel a szeme, majd átkarolta a vállam. Kicsit hirtelen ért, és össze is rezzentem. – Rick vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.

– Én is örülök – válaszoltam, majd kibújtam a karja alól.

– Hm. Tartózkodó – töprengett Rick, mire felnevettem. Damienre pillantott, majd vállba vágta. – Mitől az a tenyér alakú piros folt a képeden, ember? – röhögött.

– Az imént rájöttél, hogy Summer igen tartózkodó típus, nem? – kérdezte, nekem pedig lángba borult az arcom. Ekkor ugyanis rádöbbentem, hogy ők kutyába se veszik a női nemet…

 

To be continued…